Deja Vu

Fél hétkor Zita már a fürdőszobában volt. Szemöldökét sötétítette, majd megigazította gallérját és kirohant a konyhába. Fekete szoknya volt rajta testszínű harisnyával, valószínűleg ahhoz kereste az éppen megfelelő cipőt.

- Ez sem az. Persze most megtalálom a kéket, mikor nem az kell. - zsörtölődött, és sorra dobálta ki ágya alól a fél pár cipőket.
Az ágyon fekvő férfinek ez persze nem tetszett. Hangosan morgott, szemét dörzsölte és közben lábával próbálta megkeresni a takarót. Valamivel mégiscsak el kéne takarnia magát.

- Tegnap este még nem voltál szégyenlős. - mosolyodott el Zita – Ugyan már! Felnőttek vagyunk. Viszont lassan kelned kéne. Tudod, én dolgozom.
- Lefeküdtünk?
- Igen. - válaszolta és már el is tűnt a cipőivel. Persze sok volt a dolga, nála már csak ilyenek a reggelek és persze csacsogni sem volt ideje.
Balázs már hetek óta könyörgött a randiért és most, hogy végre összeültek, az est végére kiderült: Balázs szereti a bort, de nem nagyon bírja. A férfi ugyanis berúgott már a második pohár után, így mikor egymásnak estek két film között a kanapén Zita nem lepődött meg, hogy a férfi csak Csillagomnak hívta. Valószínűleg részegen már nem tudta a nevét, de nem is várt mást ettől a pasastól. Hiszen már elmúlt 36, de még életében nem volt biztos munkahelye.
- Ébredj! Mennem kell dolgozni! Indulnod kell – hangzott a konyhából.

***

Fiatalon még nem ilyennek képzelte az életét. Sikeres jogász akart lenni és karriert építeni, esetleg majd negyven évesen gyereket szülni amolyan amerikai módon. Most pedig csak asszisztens egy cégnél, ahol évek óta küzd az előléptetésért. Arról nem is beszélve, hogy negyvennégy évesen már egy 17 éves fia is van. Nem így tervezte, de ez lett belőle. Máté okos fiú, most is vidéken tanul és kollégiumban lakik. Hetente kétszer beszélnek telefonon, havonta egyszer hazajár, de leginkább akkor is csak a szobájában ül és a gépet püföli őrült lendülettel. De nagyon szereti őt. Apja sosem volt a gyereknek, így mesélte neki is. Azt sem tervezte, hogy futó kapcsolatai lesznek majd, de most, hogy voltak nem bánta. Mindig is úgy gondolta, attól mert már nem húsz éves, nem szűnik meg a világ számára. Nem találta meg az igazit, nem is nagyon akarta már.
- Mit csinálnék én most egy férjjel? - mondogatta gyakran barátainak – Nem főzök és nem mosok, gyereket sem szülök már. A többit meg megkaphatom mástól is. Nem kell ahhoz gyűrű.

• Ezt még a mai napig is így gondolta. Most sem bánta meg az estét, az egyetlen, amit sajnált csak az volt, hogy Balázst traktorral sem lehetett kirobbantani az ágyból. Instant kávét dobott össze, az illatra csak kikászálódik majd ő is. A 32 éves férfit nem nagyon ismerte. Azt sem kérdezte meg, hogy van-e valakije. Mindegy volt. Gyorsan megitta a kávéját, Balázsnak is adott belőle, aztán felöltöztek és higgadtan tisztázták:
  - Nem kell róla tudnia senkinek
  - Nem. Majd hívlak - mosolygott borostás arccal az ajtóban.
  - Igen. Talán.

• Elköszöntek egymástól, és a kapuban két irányba indultak. Zita fél órán belül már a Fő téri pékségben volt, ahol magos kiflit vett és áfonyalevet.
  - Ennyire szereti a kesernyés ízt Zituskám? - kérdezte az idős néni a pékségben.

• Zita évek óta odajárt, de még mindig nem tudta az idős hölgy nevét. És most a kérdését sem igazán értette. Nem is szokott áfonyalevet inni. Most éppen csak azért bökött arra, mert tetszett neki a műanyagdobozon lévő grafika. Furcsának találta az idős nénit, mintha egy kuruzsló lenne, aki hatalmas szemüvegén át mást is lát, mint a valóságot. Zita most kissé megremegett, fura érzés futott át rajta. Nem tudta mire vélni a bizsergést, a szorító érzést. Egy pillanatra összezavarodott.
  - Ez egy kicsit kevés lesz, aranyom. Ad nekem még vagy ötszázat? - nézegette az árus a tenyerét amiben csak hetven forint volt.
  - Ó, igen. Elnézést. - odanyomta a ropogós papírpénzt, és már ott sem volt.

• Az utca túloldalán még mindig a pékségben történteken merengett. Nem tudta mi volt az az érzés, nem találta túl kellemesnek, mégsem tudott nem gondolni rá. Az áfonyaleves dobozkát nézte, remélte, hogy inge alatt újra égnek állnak hátán a pihék. De nem történt semmi.

Még három utcányira volt a magas, szürke épülettől, amiben dolgozott és már most késésben volt, így felgyorsította tempóját. A macskaköves utcán végigrohanva nem nézte az embereket, nem figyelt még a lámpákra sem, csak rohant. Tudta, hogy nem késhet el, hiszen már nincs messze az előléptetés, most igazán nem szúrhatja el. Igazából évek óta ezzel biztatta magát
- Tarts ki, kislány, közeleg a napja. - mondogatta. Most azonban tényleg bizakodott. A főnök két nappal ezelőtt behívatta és megdicsérte, hogy a legutóbbi tárgyalás részleteit tökéletesen vezette le, a Hertzig és Társa aláírta a papírokat. A nála alig idősebb férfi akart volna még valamit mondani, de megcsörrent a telefon, és Garay úr egy laza kézmozdulattal jelezte a beszélgetés végét. Azóta 200%-on teljesített, semmit nem mulasztott el. Most is szinte már rohant a hatalmas macskaköveken. Lépteire figyelve nem hallott mást, csak a kis fekete cipő kopogását.
- Egy, kettő, három, négy, egy kis madár kettőt lép - motyogta magában, és igazából nem is tudta honnan jött ez. Talán valamelyik bugyuta reklámban látta valamikor.

• Még egy sarok, még egy perc késés a lápák miatt és már ott is volt az irodánál. Igazán gyűlölte azt az épületet. Sosem tudta igazán, miért is utálja, miért undorodik a toronymagas, szürke falaktól és a vakítóan csillogó ablakoktól, hiszen nem is nézhetett ki máshogy. Irodának tervezték tele üzletemberekkel és fontos tárgyalásokkal. Nem azért épült, hogy nézegessék és fotózkodjanak előtte. Zita most mégis megállt és felbámult a hatalmas monstrumra. Anyja jutott róla eszébe, ahogy évtizedekkel korábban ott áll az ósdi fakerítés mellett és fakanállal csapkodja a cölöpöket:
  - Hallgass el te büdös dög! Nem hallgatsz el!? Átkozott korcs!

• Zita gyerekkorában sokszor hallotta ezeket a szavakat anyja szájából. Ilyenkor Brútusszal veszekedett, a szomszéd labradorkeverékével, aki rendszerint dührohamot kapott akár hányszor kifeszítettük a teregető zsinórt a meggyfára. Persze magas, vékony anyja nem tudott parancsolni a hangos házőrzőnek. Percekig szidta és korholta, aztán mikor már kezdett elmenni a hangja, Zita apjáért kiáltott, aki áthajított a kerítésen egy jókora zsiroskenyeret és azzal meg is oldotta a problémát. A kislány akkoriban még túl kicsi volt, hogy átláthasson a kerítésen, így sosem látta a vérszomjas ebet, aki vissza mert ugatni anyjának, de tudta, hogy egy nap majd ő is nagy lesz, nagyobb, mint a kutya és erősebb bárkinél. És akkor reszkessen csak Brútusz! Ő biztos nem fog olyan palávert csapni, mint az anyja. Ő majd tudja, mit kell tenni. Erősebb lesz. Meleg nyári éjszakákon a meggyfa alatt azon álmodozott a kicsi lány, hogy majd csípőre tett kézzel, egyenes háttal Brútusz elé áll és egyetlen pillantásával elhallgattatja a büdös dögöt.
  - Most jött el a te napot - motyogta magában.
  Csípőre vágta kezét és berohant a forgóajtón. Idefelé már megitta a gyümölcslevet, most pedig a liftben szinte egészben nyelte le a magos kiflit, így mire kinyílt a lift a hatodikon már csak kis táskáját tartotta kezében. Magabiztosan asztalához lépkedett, hangosan köszönt kollégáinak, majd úgy tett, mintha sok dolga lenne és belemélyedt a monitorba. Igazából azonban nem tudott koncentrálni. Ha tehette a hívásokat átirányította, a leveleket pedig kibontotta és a sarokba állította őket. Garay úr ajtaját nézte, várta, hogy hívja, hogy közölje vele a jó hírt. Már kitalálta hogy áll meg a főnök előtt, hogy fog köszönetet mondani és hogy tartja majd magában az örömujjongást, mikor az ajtón kilép.
  - Zita! Bejönne egy kicsit? - hallotta egyszer csak. Garay úr állt az ajtóban, és intett, hogy várja az irodában.
  Még egy utolsó simítás az ingén és belépett az irodába.

• A szobába lépve Zita illedelmesen akart köszönni és Garay úr új nyakkendőjét is meg akarta dicsérni, de mikor belépett, nem tudott megszólalni a döbbenettől. Dühöt, felháborodást és félelmet érzett magában és ez sajnos, kívülről csak bugyuta álldogálásnak tűnt a székek mögött.
  - Zsófi, Szia! Hát te?! - szólalt meg aztán.
  - Ó, igen - mondta a főnök, majd Zita fiatal kollégájához fordult és édesgető hangon így szólt:
  - Zsófia, akkor mi már végeztünk is. Remélem, mindent megbeszéltünk. És akkor hétfőn várlak. Ha pedig valami gond lenne, tudod, hol találsz.
  - Hogy az a jó büdös kurva élet! Ez a cafka csak rosszat jelenthet!- ordította Zita magában, és közben mosolyogva követte a fiatal gyakornokot, ahogy miniszoknyájában és óriási sarkaiban kibilleg az ajtón.
  Zita mindig is utálna a cukorfalat Zsófikát, aki mindenkinek a kedvence volt. Már az első nap tisztázta magában, hogy vele aztán egy büdös szót nem fog váltani, de ez a terve meghiúsult, mikor egymás mellé kerültek az irodai boxokban. Onnantól kezdve aztán megkezdődött a pokol. A drágalátos Zsófika naphosszat a körmét reszelte az íróasztal fölött, amitől Zitának megsajdult a foga, de ez még csak a kezdet volt. Tizenegy környékén ugyanis megjött Zsófikácska rendelt diétás ebédkéje és cukormentes löttye. Itt vette kezdetét a két órás szürcsölés. Zita utálta ezt a hangot. Néha dühében azt képzelte, hogy a papírfalon átnyúlva megragadja a kis ribanc nyakát, és addig szorítja, amíg ki nem köpi azt a tetves szívószálat. Persze erre sosem került sor.
  - Zita! - törte meg a csendet végül Garay Úr. - Ön már évek óta hasznos tagja a csapatunknak.

• Nagyot nyelt.
  - Ön, Zita remekül teljesít cégünknél. Éppen ezért elgondolkoztam az előléptetésével kapcsolatban.

• A hosszúra nyúló szünetben Garay úr az iratait pakolgatta, és még az ablakon is kinézett.
  - Vajon miért csinálja?- robogott át az izzadó tenyerét törölgető Zita agyán.
  - Ám ennek a cégnek - folytatta a férfi - fiatal munkaerőre van szüksége, akik nincsenek lekötve. Ebben a században nekünk mobilis emberekre van szükségünk. Függetlenségre.
  - Miről hadovál ez itt? Mi nem tetszik neki? Ezt most csak a dráma kedvéért csinálja? Mondja már ki, hogy előléptet, rázza meg a kezem, és kész. Nincs szükségem felhajtásra. - gondolta Zita.
  - És tudja, magának családja van, és erős pozíciója, amiben jól teljesít. Éppen ezért a mai nappal úgy döntöttem, az alvezetői jogász posztot Temesi Zsófira bízom. Fiatal, ambíciózus, és elszánt. Előtte még az élet.

• Mély csönd ült az irodára. Garay reakciót várt a nő arcáról, de az meg sem mozdult. Egy világ omlott össze benne. Ott ült a hatalmas tölgyfa íróasztal előtt és elöntötték az érzések. Eszébe jutott Brútusz ugatása a szomszédból, anyja elkeseredett arca a vesztes csata végén, a mondóka, a friss fű illata. Garay most már nem várt tovább, megtörte a kínos csendet:
  - Zita! Magában látom a potenciált. De az adminisztrátoroknak kell egy összetartó kapocs és maga az. Tökéletesen teljesít a pozíciójában. Kár lenne háborgatni ezt az állapotot.

• Zita gyomra összeugrott, Brútusz ugatását hallotta a fülében, egy mondóka töredéke csúszott ki halkan a száján:
  - Három szem a búza ott, abból egyet bekapott.

• Most jutott csak eszébe, hogy ez nem reklám, hanem a gyerekkori mondóka, amit gyerekként szokott skandálni, miközben madármód szökdécselt. Most karjára nézett, és pihéi újra sorba álltak, hátán újra táncolt az a furcsa érzés. Zita végül felfogta, mi történt, bólintott, felállt, gépies akadozással megigazította szoknyáját és pár perccel később már újra a boxban ült. De nem volt képes semmire. Csak ült és nézett előre, mint egy test, amibe még nem költözött senki.
  - Öt év. Öt év kemény munka mind hiába. Mit basztam el? Garay jól beetetett. Még hogy Zsófi, mindenki Zsófiája? Hát a miniszoknyában hordjuk a tudást? Nekem is rúzs kéne, és platform cipő, nekem is manikűr kéne és seggnyalás, vagy fasszopás? Hát Garaynak is befeküdt? Még hogy Zsófi! A kis cafka még egy Excellel sem boldogul. Mit keres ő egyáltalán a jogi osztályon! Nem hiszem el! Jól megkajáltam, amit Garay ígért. Ennyi idős fejjel azért tudhatnám, hogy nem kéne mindent elhinni. Ezt komolyan nem hiszem el. Ezt az egy kurva dolgot kértem az élettől és erre ez a kis masnis ribanc lenyúlja előlem. Mire fel?

• Felháborodás volt benne és keserűség amit most cseppet sem akart elfojtani. Hadd lássa mindenki, hogy neki tele a hócipője. Hogy ez kurvára nem
  ér így. Tombolását azonban egy ismeretlen hang szakította félbe. A hang hallatán Zita marokba szorította kezét és éles körmeivel szétmorzsolta a tegnapi kávéból maradt teasüteményt. Órájára nézett: 11:12. Szagról ítélve a mai ebéd valami sóskás baszás lehet, de ez nem is lényeg. De minek szürcsöl? Mi lehet ilyen kurva finom, hogy így kell szívni. Ez már nem a Garay fasza édesem! Már nem kell ám így teperned! Pár percig még hallgatta, lábával dobolt és szoknyáját gyűrte, hogy elterelje figyelmét, de nem ment túl jól. Sok volt neki ez a mai nap. Ez a hét, ez az élet. A teperés. Hogy mindenkinek mindig próbált jó lenni és soha nem kapott semmi csak válást, meg pereskedés, asszisztensi munkát és fizetetlen túlórákat. Akkor és ott úgy érezte, amit eddig tett mind hasztalan volt és most már ki kell hogy álljon magáért. Nagy levegőt vett, összegyűjtötte minden haragját és káromkodását. Érezte a bosszú keserűségét a torkában és tetszett neki. Úgy érezte, átalakul, megvadul, hogy agyából eltűnnek a gondolatok és csak az elégedetlenség dübörög üres koponyájában. Az idegességtől megfeszült kezével most hirtelen az asztalára csapott, a széltől szétrebbenő papírok között határozott léptekkel belépett a szomszéd boxba és azzal a lendülettel kiütötte Zsófikácska kezéből a poharat, hogy a szívószál csak úgy fröccsent a kartonfalon. Zsófi blúza vörös lett az üdítőtől, a hivatalos iratok az asztalon alig látszottak a lötty alatt.
  - Mi a szarért szürcsölsz te utolsó kis...

• De nem tudta befejezni a mondatot. A harag nem tudott kitörni, mert a szája kapuként csapódott össze. Feje egy erős mozdulattal oldalra vágódott, a dühtől felgyülemlett nyál az üdítős falra fröcskölődött. Egy pillanatra mintha Zsófi kezét látta volna, és egy pillanatra mintha valaki az arcon vágta volna. Azt hitte, csak képzelődik. Erősen összeszorította szemét, próbált nem a fájdalomra gondolni. Zsófira nézett, aki foltos ingben vadul hadonászva osztotta az észt, a nyakán kidagadó erekből és az összefutó kollégák arcából ítélve ordibálhatott, de Zita nem hallott semmit. Nem tett semmit. Nem tiltakozott, nem tűnt meglepettnek. Csak állt ott a papír paravánok között és karját nézte, ahogy a szőrszálak újra életre kelnek, felemelkednek a puha bőrről és az ég felé merednek. Nyakában is érezte az érzést. De most nem kutatta a miértjét. Egy pillanatra becsukta a szemét és látta, ahogy a kicsi Zita újra ott játszik a gyermekként a kertben, hogy a szárogatókötélen ott lebegnek a fehér lepedők és munkás ingek. Hallotta, ahogy a szörnyű dög a szomszédból ugat, bömböl és látta, ahogy apja nyugodtan, komoly arccal sétál a kerítés felé, kezében egy jókora zsíros kenyérrel. Zita tudta, hogy ez csak egy emlék, tudta, hogy nem a valóság, hogy most nem erre kéne gondolnia, hogy most bosszúsnak kéne lennie és magyarázkodnia kéne, de nem tudott elszakadni a képtől. Hallotta anyja hangját, ahogy kezét a kötényébe törölve kiabál, és a dühtől csak úgy repkednek arca mellől a hullámos tincsek.
  - Ez a megoldás?! Hát nekünk ilyen jól megy? Már az ördögöt is villásreggelivel fogadjuk? Zsíros kenyér?

• Hallotta ahogy anyja dühödten trappol a frissen vágott fűben a lepedők felé, szinte hallotta a haragot és látta maga előtt az anyja lepedőkön átszűrődő sziluettjét.. A nap megvilágította a fehér lepedőket, így árnyjátékként láthatta, ahogy anyja erős karmozdulatokkal integet az apja felé. Ez a titokzatos játék annyira lekötötte a kicsi Zitát, hogy teljesen megfeledkezett a vita valódiságáról. Maga előtt látta, ahogy anyja a méregtől elvakultan átrohan a lepedőkön át egyenesen felé,de nem bírt mozdulni. Látta, hogy hadonászva rohan át a lepedőkön, de nem számított rá, hogy a nagy kapálózás közben bütykös ujjaival szájon vágja. Ott ült a kislány a fűben, meglepetten, zsibbadó arrcal. Annyira meglepődött, annyira megijedt, hogy még sírni is elfejtett és csak némán nézett anyjára.
  Zita most magához tér. Zsófi méregdrága inge vörös a kiömlött üdítőtől, papírjain lassan elmosódnak a sorok. Minden mozdulatlan és néma, csak a színes papírpohár gurul lassan az asztal széléig, hogy ott aztán megperdüljön és írással felfele megálljon. Áfonyalé. 450 forint a sarki pékségben. Mindenki a poharat nézi, várja, hogy leessen, hogy megszűnjön a kínos csönd és ők tovább végezhessék dolgukat. De Zita csak állt ott tétlenül, újra 42 éves jogi asszisztens, de érezi a fájdalmat az arcán, érezi foga között a vér ízét és hallja a kiszolgáltatottságot. Hallja néma csöndet. Az ajka legörbül, szemében apró könny gyűlik, gyomra összerándul. Érzi, hogy most elbukott, a teljes bukást. Érzi a pofon ízét, a csalódottságot, a legyőzöttséget, és fejében egyre csak ugat, liheg az a rettenetes dög.