Portugália, avagy karakterek kicsiben
Májusban színpadra vitték a Portugál című darabot a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Szeméri Zoltán rendezésében. Az előadásban számomra két dolog tűnt rendkívülinek, most ezeket szeretném elemezni.
Az első, és talán könnyebben leírható a díszlet volt. A történet három helyszínen zajlott, és a két felvonásos darabban ezt tökéletesen meg tudták oldani. A három helyszín közül a helyi kocsmában zajlottak a fő cselekvések, míg a tó partján és a majálison történtek a szerelmi szálak, valamint a darab tetőpontja is itt kapott teret. Jellemezve a díszletet, véleményem szerint rendkívül aprólékos volt, és minden egyes kis részletében a társadalmi rétegek szimbolizálására törekedtek. Ez leginkább a kocsmán látszott, ahol a fradik kellékek, a műanyag székek, a piros-fehér kockás terítők és a messziről is jól láthatóan koszos üvegek tökéletesen visszaadták a hely hangulatát. A néző igazán ott érezhette magát. A színpad „A” alakban helyezkedett el, és egy kocsmát ábrázolt belülről. Mikor pedig a történések a kocsmán kívül zajlottak, akkor fekete ruhába öltöztetett kellékesek pillanatok alatt szétfordították a kocsma két falát és a panelek között keletkezett helyen szabad teret biztosítottak a tóparti jelenetekhez. Véleményem szerint ez azért volt frappáns ötlet, mert pillanatok alatt megvolt, a nézőket sem zavarta és a panelek két oldalát díszítve – belülről kocsma és kívülről a szabad tér elemei – még több funkciósnak is mondható a díszlet. Ilyen elem volt például egy fa, amely a kocsma ablakából kinézve is látható volt, ám mikor a falakat ketté tolták már a tópart szélét jelző tölgy volt.
Ahogy azt már korábban is említettem, a kellékek is tökéletes hangulatot biztosítanak az Irgácsi falu társadalmi rétegéhez igazodva, de ez nem minden. Ilyen nem is annyira apró részlet még a nevek: Bece, Masni, Retek, Csipesz és Sátán mind a nevének megfelelő személyiséget képviselnek, és ezzel el is érkeztem az általam fontosnak talált részre. Ez pedig nem más, mint a politikai humor, a fanyarság és a társadalmi iróni visszatükröződése. Ebben a faluban ugyanis mindenkinek megvan a maga feladata, a legtöbben jól érzik magukat ebben a világban és nem is akarnak kitörni. Az ilyen elszigetelt közösségekben pedig létrejön egy mikro-közösség, ahol mindenkinek meg van az a szerepe, amit egész életén át hordoz. A társadalomkritika pedig hogy kerülne felszínre, ha nem a szereplők megnyilvánulásain keresztül. Már az elején például Lajos bátya a következőt mondja a demokráciával kapcsolatban : „ Nem népi demokráciát élünk mi. Ez most demokrácia: sima”. Retek kissé trágárabbul fogalmazza meg a dolgokat, kissé nyersebben fejezi ki nem tetszését: „Ku*va liberáció” és még sorolhatnánk a nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokat, amik – és ezt csak zárójelben jegyezném meg – a nézőtéren ülő idősebb hallgatók között nagy felháborodást kelt.
Itt tehát mindenki tud panaszkodni, de igazából senki nem tesz semmit a jobb élet reményében, mert hiszik, hogy nekik itt a helyük. És ebbe a világba csöppen a pesti ifjú, akit Masni csak Becének nevez. A férfi Portugáliba készül, ám az országról eléggé szűkös a tudása, hiszen a tűzijáték felfedezését és az ágyúk megalkotását is hozzájuk köti. Mindig erről mesél a fiatal lánynak, aki egyre inkább beleszeret, vagy inkább csak abba, amit mesél. „Portugália a mulatozás, a színtiszta álmodozás.” - mondja Bece, és elrévedezik a tóparton. Hát ide vágyik ő, el egy olyan világba amiről mit sem tud, de tudja hogy ott még nem járt senki, akit ismerne, és éppen ezért tökéletes uticél. Persze az önirónia itt is megjelenik hiszen céljaként a következőket mondja a férfi: „Most megnézem a portugálokat és róluk is írok egy esszét”, és ezzel utal vissza egyértelműek a műdarab címére.
És ebben a darabban mindenki ilyen személyiség. Például Retek, aki leszerelése után is szentül hiszi, hogy sokat ér a falu szemében, hiszen valaha rendőr volt. Vagy ilyen a pap is, aki focista akart lenni, de aztán a falunak pap kellett, így ott kellett hagynia az álmát. De Sátán is tipikus karaktere a modern társadalmaknak, az elvált, ittas férfit játssza, aki nő nélkül teljesen elveszik. Így aztán a darab felemlít párkapcsolati problémákat, megvitatja a házasság intézményét (Lajos bátyja szerette a feleségét de meghalt, Bece nem szereti a feleségét, mégsem tud tőle szabadulni.) Ebben a darabban mindenki szeret szenvedni, de mindenki képes ezen nevetni. És csodálatos módon ez a nézőkre is rátapad. Ilyen feledhetetlen jelenet, mikor a részeg pap viccet mesél: „Mi van ha a pap részeg a mise végére? Hát áhitat.”, vagy Bece nagy igazsága, ami átfogja az egész mű mondanivalóját: „Az ember szabad lehetne, csak nem az, mert hülye.”
A mű ezen a fantasztikusan érzékletes és humoros módon mutatja be nekünk az irgácsi világot, melyben van gyilkosság, szerelem, csalódás, válás és barátság, de minden tetőpont ellenére nekem a vége tetszett igazán. Az ember egyszerűen nem tudja visszatartani a könnyeit, és maga sem tudja igazán, hogy ez a nevetés könnyei-e vagy a szánalom miatt van. Mert mikor betekintést kapunk egy ilyen világba, a néző nem tudja, hogyan reagáljon, mikor a részeg asszony egy kocsma közepén próbál egy pink platform cipőben menni, és akkor ott, csak ő, egymaga eljut Portugáliába. Mert neki Irgács Portugália. A többiek persze nevetnek és az asszonyt az utcára segítik, hogy mindenkinek megmutathassa:
„Meglátod, vissza fogják tapsolni”
„Hadd bámulják csak”
Ezek a mondatok zárják a képsort, és mikor már mindenki elhagyja a kocsmát, a főhős Masni a darab záródallamára táncra perdül Sátánnal. És az ott már Portugália.
Az első, és talán könnyebben leírható a díszlet volt. A történet három helyszínen zajlott, és a két felvonásos darabban ezt tökéletesen meg tudták oldani. A három helyszín közül a helyi kocsmában zajlottak a fő cselekvések, míg a tó partján és a majálison történtek a szerelmi szálak, valamint a darab tetőpontja is itt kapott teret. Jellemezve a díszletet, véleményem szerint rendkívül aprólékos volt, és minden egyes kis részletében a társadalmi rétegek szimbolizálására törekedtek. Ez leginkább a kocsmán látszott, ahol a fradik kellékek, a műanyag székek, a piros-fehér kockás terítők és a messziről is jól láthatóan koszos üvegek tökéletesen visszaadták a hely hangulatát. A néző igazán ott érezhette magát. A színpad „A” alakban helyezkedett el, és egy kocsmát ábrázolt belülről. Mikor pedig a történések a kocsmán kívül zajlottak, akkor fekete ruhába öltöztetett kellékesek pillanatok alatt szétfordították a kocsma két falát és a panelek között keletkezett helyen szabad teret biztosítottak a tóparti jelenetekhez. Véleményem szerint ez azért volt frappáns ötlet, mert pillanatok alatt megvolt, a nézőket sem zavarta és a panelek két oldalát díszítve – belülről kocsma és kívülről a szabad tér elemei – még több funkciósnak is mondható a díszlet. Ilyen elem volt például egy fa, amely a kocsma ablakából kinézve is látható volt, ám mikor a falakat ketté tolták már a tópart szélét jelző tölgy volt.
Ahogy azt már korábban is említettem, a kellékek is tökéletes hangulatot biztosítanak az Irgácsi falu társadalmi rétegéhez igazodva, de ez nem minden. Ilyen nem is annyira apró részlet még a nevek: Bece, Masni, Retek, Csipesz és Sátán mind a nevének megfelelő személyiséget képviselnek, és ezzel el is érkeztem az általam fontosnak talált részre. Ez pedig nem más, mint a politikai humor, a fanyarság és a társadalmi iróni visszatükröződése. Ebben a faluban ugyanis mindenkinek megvan a maga feladata, a legtöbben jól érzik magukat ebben a világban és nem is akarnak kitörni. Az ilyen elszigetelt közösségekben pedig létrejön egy mikro-közösség, ahol mindenkinek meg van az a szerepe, amit egész életén át hordoz. A társadalomkritika pedig hogy kerülne felszínre, ha nem a szereplők megnyilvánulásain keresztül. Már az elején például Lajos bátya a következőt mondja a demokráciával kapcsolatban : „ Nem népi demokráciát élünk mi. Ez most demokrácia: sima”. Retek kissé trágárabbul fogalmazza meg a dolgokat, kissé nyersebben fejezi ki nem tetszését: „Ku*va liberáció” és még sorolhatnánk a nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokat, amik – és ezt csak zárójelben jegyezném meg – a nézőtéren ülő idősebb hallgatók között nagy felháborodást kelt.
Itt tehát mindenki tud panaszkodni, de igazából senki nem tesz semmit a jobb élet reményében, mert hiszik, hogy nekik itt a helyük. És ebbe a világba csöppen a pesti ifjú, akit Masni csak Becének nevez. A férfi Portugáliba készül, ám az országról eléggé szűkös a tudása, hiszen a tűzijáték felfedezését és az ágyúk megalkotását is hozzájuk köti. Mindig erről mesél a fiatal lánynak, aki egyre inkább beleszeret, vagy inkább csak abba, amit mesél. „Portugália a mulatozás, a színtiszta álmodozás.” - mondja Bece, és elrévedezik a tóparton. Hát ide vágyik ő, el egy olyan világba amiről mit sem tud, de tudja hogy ott még nem járt senki, akit ismerne, és éppen ezért tökéletes uticél. Persze az önirónia itt is megjelenik hiszen céljaként a következőket mondja a férfi: „Most megnézem a portugálokat és róluk is írok egy esszét”, és ezzel utal vissza egyértelműek a műdarab címére.
És ebben a darabban mindenki ilyen személyiség. Például Retek, aki leszerelése után is szentül hiszi, hogy sokat ér a falu szemében, hiszen valaha rendőr volt. Vagy ilyen a pap is, aki focista akart lenni, de aztán a falunak pap kellett, így ott kellett hagynia az álmát. De Sátán is tipikus karaktere a modern társadalmaknak, az elvált, ittas férfit játssza, aki nő nélkül teljesen elveszik. Így aztán a darab felemlít párkapcsolati problémákat, megvitatja a házasság intézményét (Lajos bátyja szerette a feleségét de meghalt, Bece nem szereti a feleségét, mégsem tud tőle szabadulni.) Ebben a darabban mindenki szeret szenvedni, de mindenki képes ezen nevetni. És csodálatos módon ez a nézőkre is rátapad. Ilyen feledhetetlen jelenet, mikor a részeg pap viccet mesél: „Mi van ha a pap részeg a mise végére? Hát áhitat.”, vagy Bece nagy igazsága, ami átfogja az egész mű mondanivalóját: „Az ember szabad lehetne, csak nem az, mert hülye.”
A mű ezen a fantasztikusan érzékletes és humoros módon mutatja be nekünk az irgácsi világot, melyben van gyilkosság, szerelem, csalódás, válás és barátság, de minden tetőpont ellenére nekem a vége tetszett igazán. Az ember egyszerűen nem tudja visszatartani a könnyeit, és maga sem tudja igazán, hogy ez a nevetés könnyei-e vagy a szánalom miatt van. Mert mikor betekintést kapunk egy ilyen világba, a néző nem tudja, hogyan reagáljon, mikor a részeg asszony egy kocsma közepén próbál egy pink platform cipőben menni, és akkor ott, csak ő, egymaga eljut Portugáliába. Mert neki Irgács Portugália. A többiek persze nevetnek és az asszonyt az utcára segítik, hogy mindenkinek megmutathassa:
„Meglátod, vissza fogják tapsolni”
„Hadd bámulják csak”
Ezek a mondatok zárják a képsort, és mikor már mindenki elhagyja a kocsmát, a főhős Masni a darab záródallamára táncra perdül Sátánnal. És az ott már Portugália.