Reggeli a Plútón

„szitáljuk át a világot egy extrém egyéniség szivárványszínesre álmodott karriertörténetén.” ¹

Ahogy a társadalmi tabuk ledőlni látszanak úgy kerül egyre több és több erotika az irodalomba és a filmes világba. Az ötvenes évek Késői találkozásától² eljutunk addig a szabadságig, amikor már mindent szabad. Nem számít szerelem, család, hűség vagy bármi egyéb. Fizikai kontaktusról beszélünk csak, a vágyak kielégítéséről, ahol egy nőnek is és egy férfinak is lehet több partnere egyszerre. Ilyen film például a Jules és Jim, amely a maga módján úttörő volt ebben a fajta filmes világban. Chatherine ugyanis, akit Jeanne Moreau, a csodálatos francia színésznő alakít a szerelmi háromszög csúcsán áll, ő irányítja a férfiak sorsát. Hiszen ő dönt életről és halálról is. (Jimmel a folyóba hajt, mindketten meghalnak, Julesnak pedig mindezt végig kell élnie. ) Egy másik úttörő 2001-ben megjelenő Intimitás, ahol a szereplők egymást nem ismerve, a másikról semmit nem tudva esnek egymásnak. A néző pedig láthat mindent, a rendező nem akar titokzatosságot, vagy szemérmességet, nincsenek tabuk és nincsenek érzelmek. Ebből a szabadságból nyúlik ki az a filmes ág, amely a homoszexuálisok életét és nemi életét mutatja be, vagy éppen karikírozza ki. Ezek a filmek, mint például a Transamerica, vagy a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) című film 90-es évek végétől lassan kezdett teret nyerni (Már 1870-től olvashatunk róla orvosi jegyzetekben, de itt még csak mint rendellenes viselkedést vizsgálják). Ez pedig a transzvesztiták és a queerek világa.³ Ez a téma feszegeti, hogy vajon a gender szerepek vagy a biológiai szerepek számítanak-e igazán? Hol vannak a határok? Hogyan kell viselkedni nőként és férfiként, és hogy egyáltalán ki a nő és ki a férfi? Hiszen a transzvesztita a nőies szerepeket magára öltve megtévesztheti az embereket. És ha erre képes, akkor a társadalmi szabályok csak az imitáció eszközeinek felelnek meg. Ezt a témát boncolgatja többek között Neil Jordan 2005-ös filmje, a Reggeli a Plútón.

A film fő eszköze, a humor és az irónia már az első pár pillanatban is érzékelhető, mikor az immár felnőtt, érett „nő”, a szőke szépség babakocsival elhalad egy építkezés mellett megtévesztve az ott dolgozókat, majd bájos hangon kezdi mesélni életét, ahol beszélő pintyek is léteznek. Csakhogy a csodás szőkeség Cillian Murphy, filmes nevén Parick, aki gyermekkora óta nőnek érzi magát, és ennek megfelelően is viselkedik, ahogy azt majd látni fogjuk. Ezt a daloló madárkákkal teli mesevilágot és a vidám hangulatot erősíti meg a The Rubbetters együttes Sugar Baby Love⁴ című száma, ami a film zárásában is szerepet kap. De vajon mi lehet Jordan Neil célja ezzel a majdnem musicalbe fulladó filmmel? Szimpla humor? Görbe tükör mutatása a világnak? A rendező minden egyes mozdulatával kifordított világot alkot, melynek központjában az önmagát szerető, életvidám Parick Braden áll. Egészen gyermekkorában jön rá, hogy inkább nőként szeretne élni, és ennek gyermeki naivitása utat is enged. Érdekesebb azonban, hogy tinédzserként, és felnőttszerepben sem látja ennek semmi hátrányát vagy éppen nehézségét. Életét éppúgy meseszerű történések lengik körbe, mint a templom tornyát a vörösbegyek. A filmet fejezetekre osztva saját maga meséli el, így ez Cicus – mert így hívja magát, és barátai is így nevezik – életútja lesz, az önéletrajza egyedi módon megírva. „Azt játszom hogy ez egy regény, ami mással történik”⁵ - mondja a filmben, és ezzel az önreflexió eszközét is az irónia mellé állítja.

Cicus szemszögéből nézve a queer élet egyáltalán nem nehéz, nincsen kiközösítés és szenvedés, nincsen identitásválság, csak jókora humor, és vidámság. Ez az életvidámság kerül szembe az őt körülvevő világgal, ahol nehéz kitörni az ír kisvárosból, ahol nem lehetsz az, aki szeretnél és senki nem hisz benned (nevelőanya.) Patrick mégis megtalálja önmagát. Ahogy a hatodik fejezetben is láthatjuk, az őt körülvevő világ látszólagos szabadságban él, semmiben sincsenek meggátolva. A tanár is a következő szavakkal adja ki az aznapi feladatot: „...teljesen szabad kezet kapnak. Lehet a címe Harcoltam a húsvéti felkelésben, Drakula kedvese voltam vagy akár Egy vén szatyor hétköznapja.” Ám mikor Patrick cicus megírja gyönyörű édesanyja és a pap „pajkos kukijának” talán nem is annyira képzeletbeli történetét, mindenki felháborodik és a fülénél fogva rángatják az igazgatóhoz: „Hogy merészeli! Azt mondtam bontakozzanak ki. Nem azt, hogy disznólkodjanak.” De főhősünket ez sem zavarja, átkéretőzik testnevelésről kézműves foglalkozásra, és éli tovább az életét. Ez a szinte meseszerű könnyedség, ez a gondtalanság pedig megmarad neki egész életén át – legalábbis amit mi láthatunk belőle. Pénztelenül bolyong London utcáin, mikor rátalál a vombli lakra, egy fújás parfüm segítségével meg tud szökni a fojtogató férfi elől, megússza a terrortámadást. A vidám kis Patrick dalos élete ugyanis a 70-es évek „vérzivatarában”⁶ játszódik, amikor az írek és a britek már 1916 óta tartó állandó harca elmérgesedni látszik, És Ulsterből kiindulva a mindennapos robbantások eljutnak hősünk kis városába is.⁷ Erre a szálra épülnek Patrick barátságai is, hiszen a harmadik fejezetben (A barátaim – bevezető), amikor először látjuk a fiatalokat, éppen háborúsat játszanak, a hátukon ír lobogóval:

„Az életedet Írországért?”

„Le sajnáld a golyót tőlem, Angol!”⁸

Később aztán ahogy a történet is egyre bonyolódik, Patrick cicus barátait is egyre jobban megismerhetjük. Lawrence, a downkóros kisfiú, aki rajong a robotokért és talán ez okozza halálát is, mikor a pokolgépet megsemmisíteni készülő szerkezetnek örülve kilép a házból és rálép a bombára. Ez a pár perc – ha szabad ilyen mondani – ennek a filmnek a legszebb pár perce filmtechnikai szempontból. Neil Jordan ugyanis nem használ túl sok efféle trükköt filmében. A robbantások persze mindig jól megtervezett jelenetek, de itt ez sokkal másabb módon történik. A kamera előtt emberek rohannak el, rendőrök kiabálnak és terelik az embereket, miközben egy szirénázó autó érkezik az utcába. A hangulat már így is rosszat sejtet, teljes a káosz, a főszereplőt és barátait is alig lehet kivenni a tömegből. Majd megjelenik Lawrence, mint kisgyermek totyog ki a házból. Apja kiabálni kezd, csak úgy mint Patrick. Cillian Murphy alkotása csodálatos ebben a jelenetben: a kikerekedő szemek, a hatalmasra tátott szájjal való kiabálás, a kidagadó erek a kezén, ahogy a rendőr kabátjába mar, lassított felvételek és az a keserűség, és fájdalom ami az arcán látható szinte hihetetlen hangulatot ad a jelenet tragédiájának. Majd vágás, és egy romantikus filmbe illő farttal suhanunk végig a nyári búzamezőn, amely mellett már temetik a fiatal barátot. Így tehát a tizennegyedik fejezetre már csak Charlie, a terhes afroamerikai lány, és kedvese az írek oldalán harcoló elszánt Irwin marad meg Patricknak. Irwin azonban végig megmarad a főhős barátnőjének párjának szerepében. Mellékszereplő marad, aki hős ír IRA tagként akar csatlakozni a terrortámadások vezetőihez, de nem lesz más, csak a „csicskása” azoknak. Hiszen ő hozza meg nekik a bombát, amit a hálózsákjában cipelt el idáig, és ő lesz a sofőr a rablás során. (Lelkileg még ezt sem bírja, hiszen mikor meghallja a lövések zaját bevizel.) Így hát vele nem ismerkedhet meg a néző olyan jól, mint Charlie-val, aki egyszerre Patrick védelmezője, és a tanácstalan terhes fiatal. Hiszen mikor meglátja, hogy Bertie, a mágus viccet űz Cicus küldetéséből karon ragadja és kirángatja a bárból. Nem kérdezi azt sem, hogy Patrick akar-e egyáltalán menni. Két fejezettel később pedig (26: Abortusz) egyetlen pillanat alatt gondolja meg magát a gyermekvállalással kapcsolatban. Ez a jelenet is rendkívül fontos, főleg, ha tudjuk, Charlie azért vállalja el mégis a gyermeket, mert Patrick magához hasonlítja azt. „Egy csődtömeg lenne, mint én”- mondja, mire Charlie távozik a klinikáról. Kint az utcán pedig mosolyogva mondja barátjának: „De én szeretlek, te hülye.”

Így aztán minden sima ügynek látszik. Patrick élete azonban nem a sima ügyek története. Utcalányként él meg a hatalmas városban, majd a rendőr, aki már egyszer véresre verte őt a 27. fejezetben felkarolja őt, és egy jól menő Peepshow házba küldi, ahol aztán igazi Mitzy Gaynor tincsekkel hintázik a vörös szobában. Ezzel ő teljesen elégedett is lenne, ám egy nap egy ismerős hang csendül meg a hangszóróból. Apja, a pap elmondja az igazat – természetesen mese formájában – és megadja anyja telefonszámát. Az események itt felgyorsulnak, de még így sem veszítik el üde frissességüket, ahol Patrick Cicamica Bradent nem érheti semmi baj. A terrortámadások után az utcára kerül, majd peepshow sztárként tündököl, ahol apja is meglátogatja. Ezek már elmondva is lehetetlen, szatirikus képet vázolnak elénk. De a rendező nem elégszik meg ennyivel. Charliet börtönbe jut, Irwint agyonlövik a köpéséért, Patrick pedig hazautazik apjához, aki szállást biztosít barátnőjének. Így maradnak ketten „lányok” a nagy négyesből.

Itt a néző már úgy gondolhatná, a történet komolyabbá válik – a szó, amely borzongatja a qeer fiatalt – de téved. Meghurcoltatás, halál, vér és mocskos utcán után dalolászó vörösbegyeink ismát színre lépnek,hogy tejszínt dézsmáljanak, mint annak idején, mikor megszületett Patrick. Ezzel a jelenettel visszavezet minket a film az első képkockákhoz, ahol minden harmonikus volt, és senkinek nem kellett tartania semmitől. Neil Jordan „szakmai múltjához méltó magabiztossággal egyensúlyoz az éles szatíra, a távolságtartó dráma és az abszurd tündérmese dramaturgiai kitételei között ”⁹ Ám mikor megtalálná a történet az egyensúlyt szatíra, dráma és tündérmese között a nézőt még egyszer utoljára megtévesztik, még egyszer utoljára csavarnak egyet a történeten. A büszke pap apuka ugyanis felvállalja fiát, és annak másságát is, ami természetesen nem tetszik a kis ír városka lakóinak. Így szenteste a templom lángra kap, és másnap reggel már csak a hamu marad és a ledőlt falak. Bernard atyának pedig újra el kell engedni fiát és Charliet, hogy Angliába utazzanak. Charile megszül, néhány héttel később pedig a klinika udvarán Patrick a kis jövevényt tologatva összetalálkozik féltestvérével. „Anya orvosnál van. Egy gólya szállt a kandallójára.”- magyarázza Patricknak, akiről még mindig azt hiszi, hogy telefonos kisasszony. Erre a jelenetre minden kétséget kizáróan azért volt szükség, hogy a néző is szembesülhessen a ténnyel: Patrick túllépet anyján, és elégedett az apa megtalálásával is. Hiszen Eli Birdgin helyett már magát hívja Fantomhölgynek. A történet tehát mesés véget ér a szó szoros értelmében, és újra felcsendülhet a Sugar Baby Love.

Neil Jordan tehát ismét nagyot alkotott, újra felfigyelt rá a világ szeme. De van-e hibája a két órás mesevilágnak? Kritikusok többsége – angol és magyar egyaránt – veszélyesnek tartotta a pihe-puha madárkás mesét. „Nincs az a tragédia, ami elvehetné a kedvét, képtelen "megsemmisülni". Ezért hát a néző hiába értékeli a jó poénokat, meg a pontos korrajzot, többet aligha érez. Úgy látja, úgy érzi, hogy a főhős megvan az ő azonosulási szándéka nélkül is - ezért aztán félő, hogy közömbössé válik Patrick sorsa iránt.”¹⁰ - írja Kovács Gellért. És erre bizony számtalan példát találhatunk. Megússza a gyermekkor viszontagságait könnyek nélkül, boldog tinédzserként él, a halál fájdalmát is gyorsan kiheveri egy „nagytakarítással”. Londonban keresés nélkül is talál lakást, munkát, barátokat, és mikor már nem is keresi egyszerre talál anyát és apát. És ezeket végiggondolva talán tényleg nehezebb azonosulni Patrickkal, de talán nem is ez a lényeg. „Azt játszom hogy ez egy regény, ami mással történik. Mert különben sírnék.”¹¹- mondja a megszokott mosollyal. És talán ez a film egyetlen pontja, amikor a smink, és göndör hajtincsek alá láthatunk. Az igazi Patrick Braden, aki a lelkigyakorlat órán tinédzserként nem támaszt és vigaszt remél a lelkészektől és az úrtól, csak egy helyet, ahol nővé operálhatja magát. Ezen a ponton érezhetünk egy leheletnyi meg nem elégedést, de egy-két poén után ez az érzés el is száll a néző lelkéből. Neil Jordan 2005-ben már 21 éves filmkészítési tapasztalattal rendelkezett, és magáénak tudhatott egy Golden Globe Díjat és több jelölést is.¹² Ezért gondolom, hogy a filmben minden okkal történik, és hogy a tabutémák kapujának kinyitása csodás módon megy végbe. Mert éneklés, csodák, vomblik és vörösbegyek nélkül talán sivár lenne a film.