A szöcskevadászok első útja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép vidék, ahol annyira nyugodt volt az élet, hogy mindenki békességben élhetett. Itt fészkeltek nyaranta a gólyák, a tóban megannyi hal és béka éldegélt nyugalomban, és a kiscicák is kedvük szerint játszhattak az utcákon. Így volt ez a Cirmos családban is, akik egy öreg néni padlásán éltek már hosszú évek óta és számos kiscicát felneveltek már. Idén két kölyke született a kandúrnak és párjának, őket pedig Mancsnak és Borinak neveztek el.

Mancs és Bori gyönyörű szép fekete-fehér kiscicák voltak, és bár még nagyon picik voltak, a bátorságuk annál nagyobb volt. Már egyedül másztak le a padlásról, bátran játszottak az udvaron, és a mezőre is kimentek volna, hogyha szüleik hagyták volna.

Ott olyan sok izgalmas dolog lehet – nyávogta Bori, és hízelegve anyjához bújt.

Papi engedd meg – mondta Mancs is, és közben a kerítéshez sietett, mint aki már kész az indulásra.

Bár Bori és Mancs apukája nagyon féltette csemetéit, ő is nagyon jól tudta, hogy a mező csupa kaland. Hiszen mikor még ő volt apróság, ő is kivágyott a mező csodálatos végtelenségébe. Ott tanult meg szöcskére vadászni, ott kapta el az első gyíkvacsoráját és ott ismerte meg később Szofit is, Bori és Mancs édesanyját. Így aztán tudta, hogy két kölykének milyen nagy öröm lenne egy ilyen új kaland, és engedett a szigoron.

Rendben. Elmehettek – mondta nyugodt hangján, és közben a kapura ugrott, hogy kinyissa a reteszt 

De nem mehettek az árkon túl, és mikor a gólyák aludni térnek, ti is siessetek vissza – mondta még anyjuk, és megnyalogatta kicsinyeit.

    - Anya ne! – bújtak ki a szülői ölelésből, és már szaladtak is ki az utcára, ahol testvéri bunyó vette kezdetét, majd a bokrokon átbújva a kiscicák a mezőre siettek.

A két kiscica annyira még sosem érezte jól magát: pipacsok között ugráltak, pitypangokat fújtak az égbe, apró egereket kergettek… az egész délután csupa móka volt és kaland. Bori és Mancs még a barátaikkal is találkoztak, akik szintén az öreg néni udvarán éltek. Ott volt például Kender, a kakas, aki a földet kapirgálva keresgélt ízletes kukacok után, de nem messze legeltek a kecskék is, és közben hangosan mekegve tárgyalták meg az élet nagy dolgait.

Én is éhes vagyok, Mancs – mondta Bori – Menjünk haza.

    - Ugyan! – válaszolt Mancs, aki egy kicsit nagyobb volt testvérénél – Hiszen a gólyák még nem indultak haza. – Inkább fogjunk szöcskét, ahogy apu is szokott.

    - Gondolod, hogy menni fog?

Mancs bólintott, és vidáman utánozni kezdte apját, aki már ezerszer elmesélte, hogy a szöcskékhez türelem kell és gyorsaság, és hogy a láthatatlan macska a legjobb macska. A foltos cica olyan jól utánozta a büszkén járó kandúrt, hogy a végén aztán mind a ketten a hasukat fogták a nevetéstől, és kacagva hemperegtek a pipacsos mezőn. Aztán mikor kikecmeregtek a virágok közül, és már nagyon várták a vadászatot, halkan osonva ki-ki a maga útjára indult, és megpróbálkozott élete első nagy elkapásával. Ám szöcskére vadászni közel sem egyszerű, és miután Bori és Mancs is melléugrott, bizony erre ők is rájöttek. De a két kiscica bátor volt, és lelkes így nem adták fel egyhamar, és újra meg újra megpróbálták, mígnem Mancs és Bori is elkapott egy jókora, húsos szöcskét, és hogy el ne szaladjon, fel is falták.

Látod, Bori? Megy ez nekünk. – mondta Mancs, és tele hassal egy napsütötte sziklára feküdt.

A mama büszke lenne ránk – válaszolta Bori és nagyot ásított – Elfáradtam. Pihenjünk egy kicsit, és ha már nincs tele a hasunk, elindulhatunk haza

Rendben – mondta erre testvére, de a mondatot már nem tudta befejezni, mert elnyomta őt az álom.

Mancs és Bori olyan mélyen aludtak az izgalmas vacsora után, hogy észre sem vették, ahogy a nap lassan lenyugodott és a gólyák komótosan hazarepültek. Bori is csak arra ébredt meg, hogy a pitypangok leveleit fújó hús szellő beleszaladt fekete-fehér bundájába. A kismacska felállt, kinyújtózott, megmozgatta elzsibbadt mancsit, majd a még mindig szunyókáló Mancshoz sétált.

Tesó! Tesó, ébredj! – mondta és puha orrával megböködte Mancs oldalát

A cica halkan nyüszögött egy kicsit, egyszer-kétszer talán még vissza is aludt, majd mivel Bori nem hagyta, végül duzzogva felébredt. 

Merre induljunk? – kérdezte félénk hangon Mancs, mikor észrevette, mekkora már a sötétség.

A nagyobb kiscica várt egy kicsit testvére válaszára, majd mikor nem jött válasz úgy döntött, ő lesz a bátrabbik és apró létekkel útnak indult a vaksötétbe, Bori pedig követte, és közben hosszú bajszával szimatolt a levegőbe, hogy érezze testvére ismerős illatát. Akkor azonban olyan dolog történt, amit a cicafivérek sosem fognak elfelejteni: ahogy az ismeretlen mezőn kóboroltak és a csillagos ég fényében próbáltak tájékozódni, egy négyszemű szörny közelített feléjük. A kiscicák azelőtt még sosem láttak még hasonlót sem, így annyira megijedtek, hogy mozdulni sem tudtak. A szörny világító, sárga szemei egyre csak közeledtek, lépései alatt ropogott a fű.

Itt a vég! – suttogta Mancs, és Borihoz bújt, hogy menedékre leljen nála.

A kicsi Bori érezte, ahogy tesója remegő mancsa és bajuszkája hozzáér, és ettől ő annyira felbátorodott, hogy minden hangját összegyűjtötte és rákiabált a négyszerűre:

    - Állj, vagy felfallak!

Bori hangja annyira dühösnek hallatszott, hogy Mancs meglepettségében még a remegést is abba hagyta. Talán még félni is elfelejtett. Ám ami ennél is furcsább volt, hogy a villogó szemű szörny is megállt a mezőn, de csak egy pillanatra, majd megszólalt:

    - Bori?

A hang nagyon ismerős volt, és lány, így a két eltévedt szőrmók a szörny felé indult

    - Bori, te vagy az? – kérdezte újra a négyszemű, de most mélyebb vlt a hangja, és mégis ismerős.

A két szőrös kismacska még mindig a szörny felé tartott, és ahogy egyre közelebb jutottak hozzá a Hold fényében bégre meglátták azt.

    - Anya! – kiabált fel Boré és puszilgatva a szörny két szeméhez futott.

    - Apa! – nyávogott Mancs, és ő is sietve az ismerős hang irányába sietett.

A szörny tehát nem volt szörny, és négy szeme sem volt, csak a szüleik indultak útnak, hogy megkeressék eltévedt csemetéit. És most, hogy meglelték őket, örömükben halálra puszilgatták őket.

    - Anya elég – mondta Mancs. Felfalsz

A két kiscica most már egyáltalán nem félt, elillant minden félelmük és boldogan ugráltak szüleik hátán.

Na most már elég legyen – nevetett a cicák papája, és miután Borinak és Mancsnak is adott még egy puszit, az egyiket ő, a másikat pedig anyjuk vette a szájába és elindultak haza. Hazafelé a kiscicák elalu8dtak, miközben a szüleik cipelték őket és álmukban azt látták, hogy mind a ketten szöcskevadászatra mennek és mindegyik próbálkozással elkapják a legnagyobb példányokat.