Ferdinánd, a gőgös galamb

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos vidék. A dús legelőket éhes állatok lakták be, a mezők mellett pedig hercegek és grófok építettek kastélyokat. A környék dúskált a gazdagságban, soha nem éhezett senki. Ám ez a pompa és gazdagság fejébe szállt a sok embernek. Kapzsik voltak és kedvetlenek, lenéztek mindenkit, akinek keményen kellett dolgoznia az élelemért.

Így éltek a hercegek és grófok, és így nevelték jószágaikat is. A lovak magasan hordták fejüket, pökhendien ügettek a poros utakon, és rá sem néztek más állatra. A telivérek csak nagy unszolásra vágtattak az erdő szélére, féltették patáikat a mocsártól és a vad erdei állatoktól. A juhok csak a legzöldebb fűben voltak hajlandóak megpihenni, és hallani sem akartak arról, hogy az erdő szélén legeljenek, mert úgy képzelték, a szavasok és gidák mind mocskos jószágok egytől egyig. Ilyen gőgös kis teremtés volt a környék leggazdagabb hercegének postagalambja is, Ferdinánd, akinek fehér tollát már a vidék határában megláthatta bárki. Szárnya nagy volt és erős, csőre fényes, karmai pedig biztosan fogták az üzeneteket. És ez volt Ferdinánd legnagyobb feladata: a herceg ugyanis az erdők túli területek legkáprázatosabb kisasszonyának ígérte a szívét. Minden holdtöltekor szerelmes levelet írt illatos pergamenjeire, és Ferdinándra bízta, hogy a gyors galamb még a kakas kukorékolása előtt átszelje az erdőt, és eljuttassa a gyönyörűséges kisasszonynak a herceg édes szavait.

Azon az estén is erre az útra készült Ferdinánd, mikor a Hold olyan fényesen világított, mint a Nap, és fénye beragyogta a gazdag vidék minden bokrát. A galamb jól tudta, ez a röpte még fontosabb lesz, mint eddig bármelyeik útja, hiszen a herceg azon az éjszakán nem vette elő tollát és nem készített pergament, hogy üzenetet írjon kedvesének. Egy tündöklően fényes gyűrűt vett elő paszományának zsebéből, és Ferdinánd karmába adta.

-          Vigyázz erre, én kedves galambon. A hercegnő már várja ezt a gyűrűt. – mondta nyugodt hangon – Boldogságommal repülsz ma éjjel.

A galamb jól tudta, most még gyorsabbnak, még sebesebbnek kell lennie, ezért nagy levegővel töltötte meg zúzáját és egy erős szárnycsapással nekiiramodott a hosszú útnak. Átrepült a fényes kastélyok és erős istállók felett, átszelte a gyümölcsfák mezejét, és nem nézett semerre. Nem szerette a kutyákat és lenézte a farmokon élő állatokat.

-          Mind mocskos és tudatlan – gondolta fennhéjázva.

Ferdinánd hamar átrepült a birtokon, és szárnya még el sem fáradt, mire elérte az erdő szélét. Hatalmas bükkök és tölgyfák szegélyezték a mezőket, és a távoli fenyvesek illata megtöltötte a galamb tüdejét. Baglyok és rigók bukkantak fel Ferdinánd alatt, de a gőgös galamb nem köszönt senkinek, sőt a fejét sem fordította arra. Megvetette a legelésző őzeket és idegesen kémlelte az izgága mókusokat. Aztán mikor a tó felé ért, és meglátta a hátukon lubickoló vidrákat, gondolt egyet és a levegőben megperdült, hogy megmutassa a víziállatoknak, ő itt a legszebb és legügyesebb. Ám büszkesége és gőgje akkora volt, hogy a szaltók és szárnycsapások közepette el is felejtette fontos feladatát. Olyan gyorsan pördült meg, és akkorát csapott a szárnyával, hogy a csodaszép gyűrű kiesett karmai közül, és a csillogó ékszer halk buggyanással a tóba hullott. Ferdinánd úgy megijedt szörnyű tettétől, hogy meg sem tudott mukkanni, csak leereszkedett a tó partjára és idegesen toporogni kezdett egy nedves kövön. Nem tudta mi tévő legyen, és a sok erdei állat hangja is zavarta.

-          Olyan régóta gúnyolom őket, és olyan nagyok – gondolta- Ha meglátnak, biztosan felfalnak.

Ilyen gondolatok keringtek Ferdinánd fejében, mikor a víz felszínén egy aprócska fej bukkant elő, és kedvesen megszólította a hófehér galambot.

-          Miért szálltál le városi? – kérdezte egy bajszos vidra. – Csak nem a csillagot keresed, amit az imént dobtál a vizünkbe?

-          Jajj nekem! – kiáltott fel Ferdinánd. – A gyűrű! A hercegnő gyűrűje!

Ferdinándot úgy felkavarta az esemény, hogy még mindig csak a víz felszínét tudta nézni. Észre sem vette, hogy a vidra kiúszott a partra és lepihent a galamb mellé. Nem szokta meg az erdei állatokat, és ne is nagyon akart velük találkozni. Már éppen a víz felé akart sietni, mikor megpillantotta a nagy vidra fekete szemeit, amint nyugodtan kémlelik az idegeskedő szárnyast.

-          Hagyj engem! Nagy-nagy bajom van énnekem – sóhajtott Ferdinánd és bosszúsan nézett a vidrára.

Már éppen arra készült, hogy becsmérelve leszidja a víziállatot, miért ilyen lucskos a bundája és miért ilyen halszagú, mikor észrevette, hogy a vidra nem is olyan csúnya és buta, amilyennek ő mindig is elképzelte. Rövid szőrén apró gyöngyökben pihent meg a víz, és parányi szemeiben ott ragyogott a barátság.

-          Én talán fel tudom neked hozni a tündöklő gyűrűt – mondta halkan a vidra.

-          Megtennéd nekem? – kérdezte őszintén meglepődve Ferdinánd, de választ már nem kapott, mert a bajszos kis jószág beugrott a tóba és elmerült a hínárok között.

Akkor Ferdinánd már jól tudta, hogy nem kellett volna ilyen csúnya dolgokat gondolnia az erdei állatokról, és hogy nem kellett volna rajtuk nevetnie.  Szégyenkezve repült fel, és lassan körözni kezdett a víz felett, hogy jelezze újdonsült barátjának, merre is keresse a herceg ajándékát. A csillagok már elhalványultak, és a Hold is lemenőben volt, mire a fáradt vidra újra megjelent. Ferdinánd izgatottan követte őt a partra, és csak remélni tudta, hogy a vízi jószág sikerrel járt.

-          Megtaláltad? – kérdezte a galamb.

-          Íme! – suttogta a vidra, és fáradtan kinyújtotta apró mancsát, amiben ott csillogott a csodálatos gyűrű.

Ferdinánd úgy megörült, és egyszerre meg is könnyebbült, hogy nem törődve a vízzel és a hínárral, megölelte az ismeretlen vidrát. Nem érdekelte már a tolla tisztasága, nem gondolta többé már, hogy ő többet ér a többieknél. Hálásan megköszönte, százszor is meghálálta, majd felröppent a tó fölé, és vidáman így szólt.

-          Mondd csak kedves vidra, miben segíthetnék neked? Hogyan hálálhatnám meg.

-          Nekünk mindent megad az erdő, kedves fehértollú, de egy jó barát mindig jól jön.

Ferdinánd akkor már jól tudta, hogy itt az erdőben igaz barátra lelt, akire mindig számíthat, így vidáman biccentett még egy utolsót a tó vízében lubickoló vidra felé, és sebesen a hercegnő felé vette az irányt. Oda is ért még a kakas kukorékolása előtt, és átadta a csodaszép hercegkisasszonynak a meseszép ajándékot.

És attól a naptól a tó két partján elterülő birodalom egy királyságként élt tovább, a tó pedig Ferdinánd kedvenc helyévé vált, ahova bármikor elrepülhetett, mikor megunta a szántóföldek zaját. És mikor elrepült a tó felett, sosem felejtette megkeresni vidrabarátját. Sőt, néhanapján, ha tehette, Ferdinánd még zabszemeket, vagy szőlőt is vitt kedves barátjának, hogy így hálálja meg nemes tettét. Hisz mindketten jól tudták, egy jó barát mindig gondol a másikra.

Itt a vége, fuss el véle!