Mancsról mancsra

Egyszer volt, hol nem volt, valahol, messze – messze a hangos, és bűnös nagyvárosoktól egy aprócska faluban ért egy öreg nénike a falu végén. A nénit Marcsi anyónak hívták, és ő volt a falu legkedvesebb asszonya. Bár Marcsi anyó már több, mint nyolcvan éves volt, minden reggel korán kelt, meglocsolta a rózsáit a kiskertben, utána pedig pitét sütött a falu utcáján játszó gyerekeknek. Jómagam még sosem jártam arra, de azt suttogták, hogy az egész földkerekségen nincsen finomabb szilvás pite, mint amit Marcsi anyó süt uzsonnára. Így éldegélt hát békességben ez az idős anyóka, akinek bár görbe volt már kissé a háta, és a lábai sem bírták már az iramot, a szíve mégis tele volt szeretettel. Csak egyetlen bánata volt az idős nénikének: csodás kertjét és csodás házikóját egy öreg, rozoga, kopottas fakerítés szegélyezte, és ez bizony elrontotta a vidéki ház hangulatát. Még mikor Tibi bácsi élt minden nyáron kiült a nagy kerítés elé, és a rekkenő hőségben fényes festékkel újramázolta a kerítést, hogy az csillogjon és villogjon, és hogy mindenki úgy gondolja, az ő otthonuk a legszebb. Ám Tibi bácsi is nagyon öreg volt már, és mikor egy szomorú őszi délutánon elment, Marcsi anyó egyedül maradt Zorkával, az utcán talált cicával. Zorka nem volt még olyan öreg, mint Marcsi anyó, és bár vékony volt és bozontos, mikor megmentette a néni az utcáról, hála a jó gondozásnak, azon a nyáron már teljes egészségnek örvendett, és a bundája is fényesebb volt, mint valaha. Vastag barna bundáját, szépen határolt fekete csíkok díszítették, mintha szalaggal lett volna díszítve, és a fehér folt is kifényesedett az állán attól a sok friss tejtől, amit Marcsi anyó, a gazdája hozott neki minden vasárnap a piacról. Zorka cica persze nem tudott ellenállni az ínycsiklandó italnak, így hamar jó barátságot kötött a nénivel, és vígan éldegéltek kettecskén. Egy nap aztán, mikor Marcsi anyó a rózsalugasban megint a kerítést szidta, és Zorkának mesélt a régi mintákról és fényes színekről, a cica úgy döntött, meghálálja a gazdájának a sok szeretetet és törődést, és mikor Marcsi anyó a délutáni szunyókálás miatt a hűs szobába vonul, kicsínosítja a rozoga kerítést.

És ez így is történt. Délután, mikor a Nap már árnyékot vetett a gyümölcsfákra, Marcsi anyó a nagy meleg elől a ház egyik hűvösebb szobájába menekült, és lepihent a friss illatú ágyban. Zorka ekkor felugrott a szoba párkányára, ellenőrizte, hogy kedves gazdája biztosan mélyen alszik-e, és mikor megbizonyosodott erről, gyors léptekkel a fészerbe sietett, ahol már várta őt a friss festék, amit még előző este keresett meg a papírok és egyéb kacatok között. Zorkának nagyon halknak kellett lennie, nehogy zajt csapjon, hiszen senki sem örült volna, hogyha meglátják, ahogy a selymes szőrű cica fogai közé veszi a festékes dobozkát és kihúzza a kapuhoz. A Zorka azonban ügyes volt, és hála a puha tappancsainak zajt sem csapott. Így ért ki egészen a kapuig, ahol aztán éles fogaival könnyedén bontotta ki a dobozt, és mikor meglátta a fényesen csillogó áfonyavörös festéket már tudta, hogy ennek bizony nagyon fog örülni az ő Marcsi gazdája. Zorka persze csak egy falusi cica volt, nem tudta kifesteni a kerítést, és igazából ecsetet sem talált, így úgy döntött, hogy a kopottas kék kerítést meghagyja egy szép emléknek, és csak feldíszíti azt, hogy olyan vidám legyen, mint a ház, a kert, a rózsalugas, és maga Marcsi anyó is. És hogy valami igazán különlegeset csináljon, Zorka óvatosan belemártotta puha tappancsait a frissen illatozó vörös festékbe, és egy gyors mozdulattal felugrott a kapura, ahol aztán kecsesen végigsétálgatott minden egyes deszkán. Mikor a mancsnyomok már nem voltak olyan szépek és fényesek, Zorka mindig visszament a festékes dobozkához és újra mártotta parányi mancsait, majd az alsó deszkákra is rálépett, hogy azok is vidám cicamancs nyomokat kaphassanak. A puha bundájú cica keményen dolgozott, és sok lépést megtett a tökéletes mintájú kerítésért, de mikor a nap már lenyugodni készült Zorka is végzett. Akkor leugrott a kerítésről, és a köves utcáról nézte művét, a vidám kék kaput, amin most vörös mancsnyomok pihentek. A cicának tetszett, és remélte, hogy Marcsi anyó is hamarosan kijön a kapuhoz, és észreveszi az új díszítést. Ám ezt Zorka már nem tudta megvárni, hiszen a nagy munkában nagyon elfáradt, így mikor lepihent a kerti hinta lábánál, az álom rögtön elnyomta őt, és aludt egészen másnap reggelig, egészen addig, amíg Marcsi anyó vidám hangját meg nem hallotta:

• Zorka! Ez a kerítés gyönyörű! És milyen vidám! Hogy te milyen jó cicus vagy – mondta az öreg néni, és gyengéden a karjaiba vette szőrös kiskedvencét, hogy nagy puszit adjon kerek arcára.

Zorka cica nagyon örült gazdája örömének, és mivel elmondani nem tudta érzéseit, dorombolva bújt oda Marcsi anyó karjához, aki már jól tudta, ez a cica a falu legjobb cicája.