A vadmalackák első nagy kalandja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos erdő valahol Európa kellős közepén, ahol a fák olyan magasra nőttek, hogy még a mókusok is belefáradtak, mire elérték az odúkat. A napfény csak itt-ott sütött be a dús lombok között, és ahol halovány sugara a földet érte, illatos virágok csomói nőttek ki. Ibolyák, gólyahírek és enyves aszat színfoltjai tették még izgalmasabbá a nyüzsgő erdő világát. A fák tövében gombák faluja nőtt, mely árnyékot adott szarvasbogárnak, vöröshangyának és csigáknak is. Hangos madarak énekeltek szerte-szét a tölgyek ágain, és ha az ember jól figyelt, néha szarvasok csordáját látta elszaladni a csipkebogyók mellett.

Ebben az illatos és népes erdőben élt az a vaddisznó család is, melynek legnagyobb, és legerősebb tagja Agyar volt, a vaddisznópapa, aki párjával, Szamócával éldegélt egy tágas odú mélyén. Békés életük dagonyázással és falatozással telt, mígnem egy szeles tavaszi napon Szamóca életet nem adott öt apró kölykének, akik fenekestül fel nem forgatták a vaddisznópár életét. Folyton visítottak, élelmet követeltek anyuktól, aztán mikor megnőttek, Agyar nem győzött utánuk szaladni.

-         Ne cibáld a testvéred fülét – kiáltotta. – Ne szaladj olyan messzire! Ne edd meg azt a gombát, az veszélyes.

Az élet már nem volt olyan békés, és nyugodt, de Agyar és Szamóca nagyon szerette az öt csíkos malackát. Egy napon Agyar úgy döntött, a kicsit már elég idősek és bátrak ahhoz, hogy egy igazi kalandban legyen részük.

-         Gyertek ide gyermekeim – mondta Agyar mély és nyugodt hangon.

Az öt kis csíkos vidáman szaladt apjukhoz, visongatva taposták egymást, ahogy apjukhoz bújtak. Gyakran játszottak így, és mikor a kicsit elváradtak, apjuk durva szőréhez simultak, ahol aztán elszenderedtek. De most nem játszani szeretett volna velük Agyar.

-         Malackáim! Csituljatok! – mondta, és nevetve eléjük állt. – Úgy gondoltam, ma megrendezhetnénk egy nagy-nagy versenyt.

-         Igazán, apa?!

-         Micsodát apa?

-         Varjakat kergetünk?

A malackák olyan izgatottak lettek, hogy fel-alá kezdtek szaladgálni, és a nagy zsivajban még Szamóca mamának is neki szaladtak.

-         Gyermekeim! Óvatosabban. – nevetett a terebélyes vaddisznó és apjuk terelte kicsinyeit.

-         Már ti is tudjátok, hogy a mi családunk legjobb csemegéje a makk. – kezdte meséjét Agyar. – Tudjátok, hogy eső után könnyebb feltúrni a földet, és hogy a sár a szúnyogoktól is megvéd. Tudjátok már, hogy hol vannak a legszebb tölgyek, és azt is tudjátok, hogy hol vannak a titkos lelőhelyek, ahova a torkos mókusok már nem szaladnak el.

A malackák feszülten figyelték apjukat, aki elmondta, hogy a mai napon a malackák egyedül mehetnek az illatos erdő mélyére, hogy megmutassák makkgyűjtő tudományukat.

-         Igazán apa?

-         Egyedül?

A csíkos ötös annyira meglepődött ezen, hogy csodálkozva anyukat kezdték keresni, hiszen eddig ő tiltotta meg, hogy a csipkebogyósba és a tölgyek közé merészkedjenek. Ám mikor Szamóca is nagyot bólintott, már nem is kellett több az izgatott kicsiknek, egymást lökődve rohantak ki a búvóhelyről. Ki-ki az ösvényen, bokrokon át vagy a patak felé szaladt, és lapos orrukkal a földet szaglászva keresték az ínycsiklandó makkok illatát. lelkesen szaladgáltak apró patás lábaikkal, és ha szimatot fogtak, vidáman kiáltottak és túrni kezdték az illatos földet. Még kezdők voltak ugyan – néha csak gombát vagy gilisztát találtak – de a lelkesedés nem hagyott alább.

Ide-oda szaladgáltak, túrtak, viháncoltak és sikongattak örömükben. Ha pedig makkot találtak, nagyot kiáltottak és erős fogukkal megroppantották a csemegét.

-         Ilyen finomat még sosem ettem.

-         Ez a legjobb makk a világon – hallatszott szerte az erdőben.

Így telt el a nap, vaddisznó kölykök vidám kacaja töltötte meg az erdőt. És mikor a Nap a fák tetejéről a fűbe bújt, és már a dér is kezdett rátelepedni a páfrányra a jól lakott malackák fáradtan sétáltak hazafelé. A hasukat annyira megtömték, hogy járni is nehéz volt már, az erejük pedig annyira elfogyott, hogy beszélgetni sem volt már kedvük.

Ezért örültek annyira, mikor Agyar és Szamóca hatalmas árnyéka jelent meg előttük, és gondoskodóan a csíkos kölykökhöz bújtak.

-         Hogy telt a nap, - kérdezte Agyar, és három malackát a hátára vett.

-         Biztosan elfáradtatok – mondta Szamóca és a két legkisebbik malackát a hátára segítette, hogy követni tudja párját a búvóhely felé.

A fáradt malackák még szuszogtak párat, néhányan ásítottak is, majd elcsendesedtek és elaludtak szüleik hátán. A bölcs Szamóca és az erős Agyar pedig elégedetten cipelte fáradt kölykeiket. Tudták, hogy a mai kalandot sosem fogják elfelejteni a kicsit, és hogy ezentúl már ők is képesek lesznek elemózsiát keresni.

A csíkos malackák csapata felnőtt, és készen állt, hogy saját maguk keressék meg ezentúl az ételt. Agyar és Szamóca ennél nem is lehettek boldogabbak, hiszen ez bizonyította be nekik igazán, hogy jó szülők voltak, és hogy az öt malacka nekik köszönhetően már tud magára vigyázni az illatos erdőben is.

Itt a vége, fuss el véle!