Eső után dagonya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy farm, ahol ember és állat egyaránt úgy gondolta, ott a legboldogabb az élet. A legelő hatalmas volt, és a fű mindig édes, az istállóban mindig friss volt a szalma, és az állatok mind békességben éltek. A tehenek tejéért messzi földről is eljöttek, és a tyúkok olyan sok tojást tojtak, hogy a falu apraja nagyja szekérre ült érte minden egyes pénteken.

Ezen a farmon élt Hordó, a száz kilós malac, és kedvese Olga is, akik egy szép nyári napon tizenhárom kismalacnak adtak életet. Az ólban hirtelen nagy lett a nyüzsgés, és mire az első esős napok eljöttek, a tizenhárom kismalacka már alig várta, hogy megismerkedhessen a dagonyával. Olga mama ugyanis egész nyáron arról mesélt, hogy mikor az ősz eljön, és elhozza a finom illatú esőt, akkor a gazda kiengedi őket a mező szélére, ahol a nagy fáknak már makk illatuk van, és minden malac meghempereghet a friss sárban, hogy a nyáron kiszáradt bőrük viszketését így enyhítsék.

A kis malackák hát nagyon izgatottan várták már életük első esőjét, hiszen alig várták, hogy megismerkedhessenek a híres sárral. Így aztán egy reggel, mikor Olga mama és Hordó papa nagy vonyításra ébredtek, már tudták, hogy a kis csemeték megérezték az első illatát az ól ajtaján át.

• Mami, mami!- kiáltották a kismalacok, és felmásztak nagy testű szüleik hátára.

• Papi nézd! Ez ugya az eső illata?

• Ugye elmegyünk dagonyázni? Mikor jön a gazda? - sipította a legkisebb, akinek bőre még kissé ráncos volt, mert nem nőtt bele teljesen.

• Gyerekek! - nyugtatta Hordó papa a kismalackákat, és nagy hasával utat tört magának az ól bejáratához, ahol egy-két horkantással jelzett a gazda őrzőkutyájának.

A kismalacok nem tudták, mit csinál az apjuk, és mivel egy kicsit tartottak is a hatalmas fülű kutyától, remegő lábakkal anyjuk lábai közé futottak, ahonnan aztán kíváncsian ki-kilesve nézték, ahogy apjuk tárgyal az ebbel:

• Fickó! - mondta a disznópapa mély, öblös hangján – A malackák még nem láttak sarat, mióta megszülettek. Kiengednél minket, hogy elmenjünk a dagonyához?

A kutya paskolni kezdett rövid farkával, majd ugatott egyet, és elfutott a gazda házához, ahol hosszas vonyítás után a gazdasszony ajtót nyitott neki, és az eb eltűnt az ajtóban. Pár perccel később már a gumicsizmás gazdával jelent meg az oldalán, és miután beöntötte a moslékot a malacok etetőjébe, és Hordó és Olga is jóllaktak, kinyitotta az ól ezer éves fa ajtaját, és hagyta, hogy a két nagy malac vidáman kifusson a kerítésen, egészen addig, ahonnan már tisztán lehetett érezni a makkok illatát. Közben persze Olga hátra-hátra nézett, meggyőződött róla, hogy mind a tizenhárom malackája követi őt, és apró lábaikkal nem maradnak le túlságosan. Pár perc séta múlva aztán hirtelen megállt Hordó, és nagy horkantással magához hívta mind az összes csemetéjét:

• Malackák! - kezdett bele – Látjátok ott azt a nagy, kidőlt fát? Na hát ott van a dagonya, és ahogy látom, idén nagyobb, mint valaha a farmon. Gyorsan szaladjatok, és mártózzatok meg benne.

A kismalacok persze nem kérdeztek semmit, hanyatt-homlok rohanva a mocsár felé vették az irányt. Néhányan még el is estek a saját rövid kis lábukban, annyira akartak sietni, de aztán mikor odaértek a nagy barna tócsa szélére, hirtelen mind a tizenhárom megállt.

• De mama! - mondta az egyik foltos hátú kismalac. - Ez büdös!

• És hideg is – tette hozzá az egyik bátor röfi, aki beleengedte az egyik csülkét a sárba.

Olga mama nagyot nevetett kétségbe esett csöppségein, és hogy megmutassa nekik, hogy a sár biza nem fogja őket elnyelni, ő ment előre, és orrig elmerült a finom sárban. Akkor aztán a kismalacok nagyot ugorva rászökkentek az anyjuk hátára, és mind a tizenhárman onnan nézték az ismeretlen anyagot. A hely persze nem volt elég mind az összes kismalacnak, így egyhamar leesett a turcsi orrú kismalacok egyike. Belehuppant a puha, ragacsos sárba, és miután meggyőződött róla, hogy ez nem is olyan rossz érzés, nevetni kezdett a sár simogató anyagán, és nevetése olyan bátorító volt, hogy az összes kismalac a sárba vetette magát Olga mama hátáról.

• Hiszen ez mókás – mondta az egyik

• És olyan a színe, mint a föld – válaszolta a másik, és hanyattfekve hemperegni kezdett.

A sárdagonya aztán eltartott még jó sokáig, egészen addig amíg a kismalacok meg nem éheztek déltájban, és mikor már Hordó és Olga is készülődtek a hazaútra, messze, a távolban megszólalt az öreg házőrző kutya hívó hangja. Akkor már a tizenhárom kismalac is jól tudta, hogy a gazda hazavárja őket, és vidáman ugrándozva hazasiettek, ahol az ebéd után mind megtörölköztek a szalmában, és mikor már mind a tizenhárom pici malac tiszta volt aludni tértek. A kismalacok egymás mellé bújtak, mindenki megkereste a maga helyét, és mikor Olga mama már szalmával is betakarta őket, elaludtak, és álmukban a csodálatos dagonyakalandról álmodtak.