Menyét-legenda

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatosan szép mező, ahol az illatos virágok, dús bokrok és a magasra nyújtózó fiatal fák között megannyi menyét élt. A menyéteket mindenki jól ismerte a mezőkön és legelőkön, mert fehér hasuk, barna hátuk és vékony alakjuk semmihez nem volt fogható. Egyedülállóak voltak, bátrak és fürgék, így ők voltak a mező legnagyobb pocokvadászai. És bár minden menyétnek meg volt a maga kuckója és a maga területe, azért mindenki tudta, ki a szomszédja. Meséket mondtak egymásról, tudták ki fogta a legnagyobb pockot a héten, és hogy kinek született kölyke a nyár utolsó napjaiban. Ám a sok hír és mese közül is kiemelkedett egy fantasztikus menyét története.

A legenda már régóta ismert volt a mezők világában, a legöregebb menyétek is úgy hallották nagyapjuktól, mégis minden ifjoncnak ez volt a kedvenc története. A legenda szerint ugyanis réges - régen egy olyan forró és tikkasztó nyár köszöntött a mezőre, hogy minden ott élő állatnak hosszú-hosszú utat kellett megtennie a patakhoz, ahol még maradt egy kis víz. Ez a víz azonban már az emberek területén volt, így nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki betegye a veszélyekkel teli vidékre a lábát. Sokan meg sem próbáltak elérni a forráshoz, vagy ha meg is próbálták, sosem látták őket viszont. Az út hosszú volt és fárasztó, a mező végén ugyanis szúrós tövisek borították a földet, amik a szárasság idején hegyes csapdaként ágaskodtak mindenfelé. Árnyék nem nagyon akadt ezen a kietlen vidéken, így ha a szomjas hermelinek nem szaladtak elég fürgén, a sasok, rókák és egyéb nagyobb testű ragadozók könnyen elfoghatták őket.

Ezen a szörnyen nehéz, forró és kínzó nyáron esett meg, hogy Merész – mert a legenda már csak így említette – elindult, hogy áthaladva a szúrós vidéken elérje a friss vizű patakot. Azon a tikkasztó nyári reggelen, mikor elindult, csak édesanyjától és édesapjától búcsúzott el, hiszen jól tudta, hogyha valaki más is rájönne tervére, valószínűleg kinevetné, hiszen Merész volt a legkisebb menyét a mezőn. Apró termete miatt sokan csúfolták, és barátja sem akadt sok. Ám arról senki sem tudott, hogy ez a parányi menyét volt a legjobb futó a mező állatai között. Gyorsabb volt a rókáknál és a nyulaknál is, és akkorákat tudott ugrani, hogy pillanatok alatt elkapott egy-egy pockot, amit aztán éles fogai között vitt haza szüleinek. Merész úgy gondolta, talán ezek a képességek majd segítik őt a nagy úton, és sikeresen elér arra a földre, ahol nem kell szomjasan lefeküdni aludni. Így aztán azon a reggelen bátran vágott neki az útnak, és figyelve, hogy nehogy megriassza a ragadozó madarakat, fürgén de óvatosan osont végig a mezőn. Néha meghúzódott egy-egy bokor árnyékában, akkor két lábra ágaskodott, és hosszú testét nyújtogatva éles szemével kémlelte az utat, hogy nem leselkedik-e rá valamilyen veszély. Fárasztó volt az út, és a nap is lement, mire Merész elért a tüskés növények vidékére, így úgy döntött, mielőtt nekivágna a legnehezebb szakasznak, megpihen a csipkebogyóbokor közelében. Körbeszaglászta a köveket és leveleket, meggyőződött róla, hogy egy ragadozó sem járt erre mostanában. És mikor a terep tisztának bizonyult Merész beásta magát a sziklák alá, hogy véletlenül se szúrjon szemet a sasoknak.

Másnap reggel már korán felébredt, még a Hold teteje is látszott a horizonton. Merész nagyon éhes volt, de sietnie is kellett, hogy a déli forróságra már ne legyen a szúrós növények között, mert akkor nem védi meg őt semmi a hőségtől. Így aztán korgó hassal indult útnak, és nagyokat, magasakat ugrálva próbált átjutni a nehéz úton. Apró mancsát gyakran megszúrta a tüske, és akárhogyan is kanyargott hosszú testével a tövisek között, itt-ott apró megkarcolta puha bundáját az átkozott gaz, és akkor Merész halkan szisszentett egyet. A nap egyre jobban sütött, sugarai égették a menyét barna bundáját, és már apró, rózsaszín orra sem volt nedves. Merész jól tudta, ha nem jut hamar vízhez, bizony legyengül, és akkor elkapják őt a sasok, akik már reggel óta pásztázták a folyóhoz vezető vidéket. De a bátor menyét nem adta fel; vékony testét a földhöz lapította, hogy ne legyen szem előtt, bolyhos farkát behúzta, és megpróbált minél óvatosabban minél nagyobbakat ugrani. Hosszú, nehéz és fárasztó volt az út, de Mivel merész nem adta fel, és kitartóan haladt az úton, mire elérte a szúrós vidék végén terebélyesedő fákat, azok már hűsítő árnyékkal várták őt. Ő pedig fájós mancsait és égő orrát feledve egy odvas fa árnyékába sietett, és miután pihegve lepihent bogyókat kezdett keresni, hogy azzal hűtse csillapíthatatlan szomját. A bogyók éretlenek voltak és savanyúak, Merész inkább a pocokhúst szerette, de most nem válogathatott.

A rövid pihenő után Merész újra hátsó mancsaira támaszkodott, és a messzeséget kémlelve meglátta a nagy kőházat, amiről már annyiszor hallott ifjonc korában. Minden öreg menyét azt regélte, hogy a patak egy kőház kertjében csordogál, ahol már az emberek élnek. Így a fiatal menyét még egyszer utoljára összeszedte minden maradék erejét, és elindult a kőház felé, amit egy borostyánnal befutott kerítés védett. Merész gyorsan futott a ház felé, élvezte, hogy a szúrós vidéket elhagyva most a hűvös füvön szaladhat, így pár percbe tellett csak, és a fürge menyét oda is ért a kerítéshez, amin vékony testének hála gond nélkül át tudott bújni. Ám amit odabent látott lélegzetelállító volt.

Merész még soha életében nem látott házat, nem tudta, hogy az emberek ilyen hatalmas helyen élnek, és hogy az ő füvük zöldebb minden fűnél, amit Merész valaha látott. Mindenhol hatalmas virágok és burjánzó növények voltak, a ház körül pedig olyan émelyítően édes volt a levegő, hogy Merész egy pillanatra azt hitte, talán valahol méz van a közelben. Az emberek kétséget kizáróan hatalmas és csodálatos helyen éltek, de mivel Merész rokonai féltek

tőlük, most ő is halkan lapult egy bokor alján, és onnan kémlelte a kertet. Ugyan látni nem látott semmit, ami veszélyes lehetett volna, mégis olyan furcsa zajok vették körül őt, amivel korábban még sosem találkozott. Ismeretlen madarak énekét hallotta a házból kiszűrődni, éles, hideg hangok szelték át a kertet és valaki minta kacagott volna, mint a rigók. Merész nem tudta, hogy néznek ki az emberek és milyen hangot adnak ki, de mikor a kertjüket meglátta, úgy vélte, ha ilyen szép helyen élnek, talán ők is szépek és kedvesek.

Így aztán minden bátorságát összeszedve elindult az egyetlen hang felé, amit felismert; a folyó hangja. A fiatal menyét villámgyorsan ugrált át a nagy virágok fölött, és néhány szökdécselés után el is ért a kőház mellé, ahol már várta őt a friss vizű kis folyó. Merész annyira szomjas volt már, és bundája annyira meleg a nyári nap sugaraitól, hogy mikor megpillantotta a hideg vizet, gondolkodás nélkül belevetette magát, és csak pancsolt és nyelte a patak frissítő hullámait.

Ez tehát az első menyét legendája, aki átjutott a szúrós vidék tüskéi között, megmenekült az éhes sasok karmai körül és bátorságának hála be mert merészkedni az emberek birodalmába, ahol aztán meglelte friss patakot. Az öreg menyétek azt mesélik a mezőn, hogy Merész azóta megöregedett, és talán el is ragadta az idő vasfoga, de emlékét még mindig őrzik az emberek kertjében.

Itt a vége, fuss el véle!