Mosómedve kalandjárat

Egyszer volt, hol nem volt egy hatalmas erdő legbelsejében, az öreg tölgyek között, ahol a legízletesebb gombák nődögéltek, élt ott egyszer egy hatalmas család. De nem ám akármilyen család lakott az illatos avar alatt. Ebben a családban hatan éltek egy odúban, így aztán mindig hangoskodott valaki, a kicsik pedig folyton – folyvást marták egymást. És hogy kik voltak ezek a hangos teremtések? Hát nem más, mint az erdő legszorgosabb mosómedve családja. Ott élt az odúban a dús bundájú, apró orrú, selymes szőrű mosómedve mama, Lujza, a mosómedve papa Bajusz bácsi, aki méltán volt híres hosszú bajuszkájára, és négy csemetéjük: Balázs, Blanka, Bence és a legkisebbik jövevény, Borika. Balázs volt a legidősebb közülük, neki már kiélesedtek a karmai, és néha napján már Bajusz bácsi is elvitte őt a sebes folyású patakhoz, hogy együtt mossák meg az odú többi tagjának a málnákat és mogyorókat. A többi mosómedve csemete addig otthon játszott, vagy segítettek Lujza néninek, hogyha sok volt a dolga. Kiseperték az avart az odúból, új ágakat hoztak a házikó falára, Bence sokszor segített pakolni is, míg a lányok gyakran kidíszítették a kaput az illatos erdő legfrissebb virágaival. Így élt a mosómedve család békességben, míg nem egy napon Lujza néni és Bajusz bácsi hatalmas nagy ricsajra nem ébredt. A gyerekek, Balázs, Bence, Blanka és Bori civakodva löködték egymást a ház mögötti kis pocsolyánál, hogy mindenki odaférjen. Lujza néni és Bajusz bácsi persze nem lepődtek meg a gyerekek nagy izgalmán, hiszen rögtön tudták, ma van az erdő kétszáz negyvenedik napja, mikor a mosómedve csemeték a világra jöttek, és most bizony az éves szülinapi kincskeresésre készülődnek. A mosómedvéknél ugyanis hagyomány volt, hogy a gyerekek születésnapjára kincskereső kalandjáratot indítottak. Lujza néni hagyta négy kölykét vitázni, túl fáradt volt még a zsörtölődéshez, ám mikor a vita elült, a vastag bundájú mosómedve mama kiballagott az odú elé, és szépen sorban mindegyik gyermekét végigvizsgálta. Balázsnak kiegyenesítette frissen nőtt bajuszkáját, Bencének a karmait sikálta meg, míg Blankának a bundáját kefélte ki, Borikának pedig egy nagy ölelést adott útravalónak.

• Az első nyom a mókusok tölgyétől indul – mondta Lujza néni, de még ki sem mondta az utolsó szót, a gyerekek már el is iszkoltak az erdő mélyére.

Balázs sebesen futott a csapat élén, vezette kisebb testvéreit, hogy minél előbb a mókusokhoz érjenek. Nem telt bele talán három percbe sem, már Borika és a mókusok fájánál szuszogott. A mosómedve gyerekek a nyomokat kezdték keresni. Megnézték az odúkat, belestek a gombák kalapja alá, madarakat kerestek az ágakon, akik talán segíteni tudnának, de sehol semmit nem találtak. Végül aztán Blanka ráakadt a várva várt nyomra. Az öreg tölgy törzsében Bajusz bácsi karmainak nyoma látszott, ami egy békát ábrázolt.

• Irány a mocsári béka pocsolyája – mondta Bence.

A négy tagú felfedező csapat útnak indult a pocsolyához, de már nem siettek annyira, hiszen jól tudták, a hosszú úthoz sok energia kell. Útközben mogyorókat majszoltak és kökényt rágcsáltak a szomjúság ellen, mert jól tudták, arra a kökény friss leve a legjobb. A nap még nem érte el az ég tetejét, mikor Blanka, Bori, Bence és Balázs már érezték a posványos pocsolya bűzét. Itt lakott a mocsári béka, a vén varangy, aki már messziről integetett a mosómedve kölyköknek:

• Azt hittem ide sem értek – mondta a béka és nagyot kuruttyolt. - Idén egy rejtvénnyel készültem a számotokra, hát jól figyeljetek.

A mosómedve gyerekek a mocsári béka köré kuporodtak, és szájtátva figyelték a bűzös békát:

• A kincsetek egy rejtőzik, ahol már nincsenek illatok. A kincset egy olyan lény védi, akit vastag takaró fedd. A titkos jelszó pedig szívedből szól.

A mosómedve kölykök megköszönték a tanácsokat, majd összekuporodtak és újra elmondták a rejtély minden pontját, hogy mindenki megjegyezze. Mikor már mindenki tudta a mondókát, a gyerekek visszaindultak az erdőbe, és egy kidőlt fa törzsére ültek. Itt aztán tanakodni kezdtek, hol van az a hely, ahol nincsenek illatok. Nehéz volt ez a kérdés, hiszen az erdőben mindenki a szagok alapján tájékozódott, ezért Balázs, Bence, Blanka és Borika nem nagyon tudták, mire véljék ezt a rejtvényt.

• Ez így nem érvényes – duzzogott Bence – Hogyan tudhatnám, hogy hol van az illattalan vidék, mikor még el sem hagyhattam az erdő közepét.

Balázs, a legnagyobb mosómedve a négy csemete közül, aki eddig csendben törte a fejét, most felpattant a törött fa törzséről és hangosan így kiáltott.

• Hát persze! Ahol még nem jártatok! A folyó elmossa a szagokat. Apánk is mindig ezt mondogatja. Hogyha a róka hajt, a folyó ad menedéket, mert elmossa a szagokat. A folyó partja lesz az.

A mosómedvék, Balázs, Bence, Blanka és Borika vidáman indultak el a folyó felé, hangosan nevettek útközben. A nap már majdnem az ég tetején járt, az erdő összes lakója serényen sürgött – forgott az erdő hűs árnyékában. Hosszú séta után egyszer csak megállt Balázs, és hátrafordult a többi mosómedve csemetéhez:

• A folyó végtelen. Legyünk óvatosak. - mondta, és levezette a sebesen zúgó nagy folyóhoz testvéreit.

• De hiszen ez hatalmas – mondta Borika elámulva.

• Biztos hogy jó helyen járunk. Itt nincsenek illatok. Már nem is érzem a makkokat és gombákat – helyeselt Blanka.

• De nincs itt senki – szögezte le Bence.

Így aztán a mosómedve testvérek újra összeültek, és a fejüket kezdték törni, ki lehet a vastag takarós lény. Gondoltak a nagy barna medvére, de ilyenkor ő még aludt, és egyébként sem szerette túlságosan a fürge kezű mosómedvéket. Aztán arra gondoltak, talán a folyó mélyén lakik valaki, de Balázs, a legnagyobb mosómedve biztosította őket, hogy a folyó alján nincsenek takarós lények.

• Akin takaró van, az sosem fázik ugye? - kérdezte Blanka.

Ezen aztán eltöprengett a sok fekete-fehér bundás jószág, de nem került sok időbe, és a mosómedve kölykök hangosan kacarászva futásnak eredtek. Jól tudták már akkor, hogy az egyetlen erdei lény, akit sosem ráz a hideg nem lehet más, mint az ő édes – kedves anyácskájuk, hiszen a bundája olyan dús és olyan vastag, hogy még télen sem bújik az avar alá. Lujza néni pedig mindig, mikor a nap már az ég tetején jár, a virágos réten gyűjti a frissítő füveket. Így aztán a mosómedve kölykök őrjítő vágtába kezdtek, és meg sem álltak, míg nem a virágos mező közepére nem értek, ahol a fénylő bundájú Lujza néni már várta őket, kezében egy hatalmas tarisznyával.

• Mama, mama! - kiabálta Borika – Te vagy a takarós lény!

Ezt hallva Lujza néni hangosan felkacagott, és puszit nyomott kölykei homlokára.

• Bizony ám! De még hiányzik ám valami – kuncogott Lujza néni – Mi a jelszó?

A mosómedve kölykök fülig érő mosollyal néztek fel anyjukra, és tudták, hogy ez a legkönnyebb feladata a kincskeresésnek. Hiszen mi más is lehetne a jelszó, ami szívükből szól! Balázs, a legnagyobb, Bence, a fürge, Blanka a gyönyörű és Borika a legkisebb most sorba álltak, kihúzták magukat, és vidáman kiáltották:

• Szeretünk!

Lujza néni pedig elmosolyodott, és éles karmaival egyetlen mozdulattal kinyitotta a tarisznyát, ami telis-tele volt makkal, mogyoróval, áfonyával és egyéb finomabbnál-finomabb kinccsel. A mosómedve kölykök úgy örültek a nyalánkságoknak, hogy még a szavuk is elállt, és észre sem vették, mikor Bajusz bácsi is odaért, és puszit nyomott Lujza néni kerek arcára.

• Úgy látom idén is jól sikerült a születésnapi tarisznya – mondta, és megölelte csemetéit.

Itt a vége, fuss el véle!