Olíviamama hőstette

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos tengeri világ, ahol megannyi állat színesítette az öblöket. A pompás piros, rózsaszín, sárga és fehér korallok között százával úszkáltak az apró halacskák, gömbhalak lebektek a hullámokban és tengeri csillagok ballagtak a kövek között. A nap sugarai itt-ott betörtek a hullámok között és melegükkel csalogatták a tengeri sünöket a homokba rajzolt fénysugaraikhoz. A vízben sosem állt meg az élet, hiszen ahol ennyi állat és növény él együtt, ott mindig zajlik az élet.

 

Így történt ez azon a napon is, mikor Olívia, az öböl egyik legszebb polipja elindult, hogy némi rákcsemegével csillapítsa étvágyát. Nagyon várta már ezt a napot, hiszen hetek óta nem evett már. Mindig is szerette a hasát, sőt, a rák és a tengeri csiga volt a kedvence. De mostanában nem nagyon volt erre ideje, mert a petéit kellett óvnia. Négy hete dédelgette a parányi gömböcskéket, nappal a tengeri kígyóktól és egyéb ragadozóktól óva, éjjel pedig a Hold fényében terelgette őket, hogy a vad és hideg hullámok el ne sodorjanak egyet se. Olívia nagyon szerette a csöppnyi polippetéket, és nagyon óvta őket, ám aznap már nem bírta tovább és elindult falatozni. 

 

Hosszú csápjaival könnyen elérte a korallzátony szélét, és a tapadókorongok ereje is segítette őt a haladásban. Átkapaszkodott a magas szirteken és egy erős, határozott lökéssel már a rákok és tengeri sünök mezein is volt, ahol nyolc ügyes karjával felkapkodta a finom falatokat. 

 

- Hmm... Ez aztán a csemege- gondolta Olívia, és élvezettel faltatozott.

 

Puha testének köszönhetően a legkisebb üregekbe is be tudott furakodni, hosszú karjai pedig villámgyorsan kapták el az apró, de annál gyorsabb rákocskákat. Így aztán a Nap árnyéka még meg sem jelent a vízalatti homokdűnéken, mikor Olívia hasa már meg is tellett. Jóllakottan, komótosan ballagott hazafelé, csápjait alig mozgatva hagyta, hogy az ár sodorja magával. Ám akkor hirtelen egy különös, furcsa érzés futott át a testén.

 

- Valami nem stimmel - gondolta. - Túl nagy a csend a koralzátonynál. Hiszen ott mindig lármáznak a bohóchalak és masíroznak a csikóhalak. De most csendes az öböl.

 

Olívia okos polip volt, jól tudta, hogy az ő lakhelyén bizony a csend sosem jelent jót, ezért minden erejét beleadta és olyan sebesen kezdett úszni, hogy nyolc csápja is csak alig-alig bírta a tempót. Villámgyorsan bújt át a korallok között és nem zavarta őt a hullámok ereje sem, hiszen tudta, hogy tucatnyi aprósága is a korallok között rejtőzik. Mikor már közel járt a korallzátonyhoz, hirtelen ilyedt pillangóhalakat vett észre a szivacsok és viktóriabokrok között. A sárga-kék halak összebújva remegtek, és szemükből tisztán látszott a félelem. 

 

- A villámló ördög - dadogták - A nagy gonosz.

 

Olívia akkor már tudta, miért retteg a zátony. Egy elektromos angolna vetődött a lakhelyükre. Valószinüleg az éhség hozhatta errefelé, ám ez most csöppet sem nyugtatta meg a polipmamát. Jól tudta hiszen, hogy bár az angola gyors, és erős, mégis lusta jószág, ezért először az ártatlanokat és védteleneket támadja meg. Olívia villámgyorsan úszott, és már nem is járt messze a kényelmes barlangjától, mikor meglátta, hogy a halak vad menekülése miatt a peték kisodródtak a biztos menedékből, és a tengericsillagok között vergődnek a zavaros homokban. A polip egy határozott mozdulattal arra lökte magát, és már készült leúszni a kicsinyekhez, mikor meglátta a pengeéles fogakkal közeledő angolnát.

 

- Jajj istenkém! - kiáltott Olívia, de már nem volt ideje kigondolni egy ravasz tervet, cselekednie kellett.

 

Hosszú csápjait kinyújtva kifújta a levegőjét, és leereszkedett a zátony aljára, hogy tapadókorongjaival magához ölelje  apróságait. A polippeték olyan sokan voltak, hogy Olívia mind a nyolc csápja megtellett, és parányi, de annál értékesebb portékával megrakva őrült tempóban menekülni kezdett az ijedt polipmama. A barlangba már nem mehetett vissza, az áramlatok és a hullámok túl erősek voltak, és a kicsik is könnyen elveszhettek volna, így nem volt mit tenni, Olívia átpréselte magát icike-picike lyukon, és egy nagy sárga korallba bújt. Csápjait óvatosan mozgatva a petéket is biztonságba helyezte, és feszülten figyelt, hogy az angolna nem jött-e utánuk. Ám a veszély úgy tűnt, megszűnt. A zátony vize lassan kitisztult, a menekülésben felkeveredett homok visszasüllyedt a vízfenékre, és az eddig zátonyok és szivacsok mögött megbújú tengeri lények is kimerészkedtek a nyílt vízre. 

 

Mindenki jól látta Olívia mentőakcióját, és most, hogy már nem kellett félni az angolna támadásától, mindenki a sárga korallfelé vette az irányt, hogy meggyőződjük a polipcsalád épségéről. Tengeri csikók, császár- és doktorhalak, bohóchalak és gömbhalak gyűltek a korall keskeny kapuja elé, és várták, hogy Olívia kidugja a fejét, és beszámoljon a kalandról. Ám ennél sokkal, sokkal jobb dolog történt. A kíváncsiskodó tömeg moraja egyszer csak elnémult, és szájtátva a korallkapu felé fordult: Egy parányi, rózsaszín foltocska jelent meg a bejáratnál, majd sorra követték a többiek. Félénken, hangtalanul úsztak ki sorra, és már tizen, tizenöten is lehettek, mire az álmélkodó halcsapat egyike megkönnyebbülten felkiáltott:

 

- Ezek Olívia kicsinyei. A peték. - szólt lelkesen - A polipok épségben vannak és kikeltek. 

- Olívia anyuka lett - nevetett egy csikóhal és örömében szaltót ugrott.

 

A pici, rózsaszín polipkák pedig csak jöttek és jöttek kifelé, és mikor már mindahányan kiúsztak a kicsi nyíláson, Olívia is kipréselte magát, és megkönnyebbülten, boldogan és büszkén ölelte magához a köze negyven apróságot.

 

- Szerbusztok gyermekeim - suttogta. -Isten hozott benneteket itthon!

 

Azóta már sok víz folyt át a zátonyon, és a parányi polipok is felnőttek, egyedül jártak már rákászni. Ám a történet elhíresült, és a nagy tenger összes lakója tudta, hogy a bátor polipokat egyszer édesanyjuk, Olívia mentette meg az angolna hegyes fokai elől.