Pisze és a zöld ruhás találkozása

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol nagyon-nagyon messze egy virágoktól illatos erdő. A tölgyfák árnyékában ibolyák, sárga boglárkák és galambvirágok bontogatták bimbóikat, hogy a nap felkeltével kellemes illatukkal ébresszék az erdő gazdag világát. Az odúkban fülesbaglyok pihenték ki az éjszakai vadászatot, a bokrok tövében csuszkák és vörösbegyek pihegtek. Ám az erdőben nagyobb állatok is laktak.

Az erdő azon részén, ahol a zamatos gombák alkottak nagy mezőket, az őzek családja is szívesen keresgélt élelem után. Mindenkinek meg volt a maga helye, jól tudták, hogy a hatalmas agancsú törzsfőnököt kell követni, hogy a csemetéiket védő anyák mindig körülveszik porontyaikat, és hogy mindig van valaki, aki lemarad. És ez nem más volt, mint Pisze, a fürge őzgida, aki még csak tavasszal látta meg a napvilágot, és mihelyt apró patáira állt, felfedező útra indult. Megleste a madarakat, megszagolta a virágokat, patakopogásával felverte a vakondokat. És bár mára már az agancsa is dudorodni kezdett, ez a kele-kóla kis gida még most is ide-oda szaladgált.

Apukája, aki egyébként a nagy agancsú törzsfőnök legjobb barátja és hű társa volt, sokszor figyelmeztette egyetlen gidáját, hogy maradjon a hordával, de Pisze nem sokáig bírta a lassú bandukolást. Ez történt azon a ködös napon is, mikor a szarvasok megindultak a patak felé is. A nagy agancsú büszkén vezette elől a hordát, utána Pisze papája, majd az ifjoncok, a mamák és a gidák. Pisze még sosem látta ilyennek az erdőt: a köd szinte vízként folyt végig a fák közötti ösvényeken, a hűvös levegő durva szőre alá férkőzött, és szinte megfagyasztotta hátát. A legtöbb állat még aludt ilyen korán, így a csend uralkodott az amúgy mindig nyüzsgő erdőben. Senki nem szólt, senki nem mozgott, az erdő mégis élt, ahogy a köd lassan hömpölygött végig a lehullott levelek között. Itt-ott megmozdította a szél a száraz bokrokat, azok pedig szinte felszisszentek a hidegtől. Piszét teljesen elvarázsolta ez a látvány, úgy érezte, egy mesebeli világba csöppent, ahol a bokrok beszélnek, a ködnek pedig lába van.

• Látod ezt mama? - suttogta halkan Pisze, mert titkon attól félt, hogy a hangjától megijed a köd, és elillan.

Válasz azonban nem jött. Pisze hirtelen visszazuhant a valóságba, és akárhogy is próbált messze nézni a sűrű ködben, nem látott senkit. Csak ő volt és a köd.

• Mama? Mama itt vagy? Ne vicceljetek!

Ám válasz nem jött egyik irányból sem. A didergő Pisze magára maradt, a többiek valószínűleg elvesztették őt a ködtengerben. A didergő gida még percekig nyújtogatta a nyakát, le akarta győzni a ködöt, és abban reménykedett, hogy barátai fehér háta megcsillan valahol, és ő utánuk eredhet. Ez azonban nem történt meg.

• Nem maradhatok itt sokáig – gondolta Pisze – Hiszen hideg van, és lassan az állatok is kelnek. A nagy fogúak, az éles karmúak. Mit tegyek?

Pisze nagyon félt egyedül az erdőben, és mivel más megoldást nem látott, úgy gondolta követi a ködöt, hátha elvezeti őt a nagy agancsúhoz. Megrázta magát, hogy a hűvös dér leperegjen a bundájáról, majd szökkent egy-kettőt, hogy bemelegedjen vékonyka lába, és elindult a kitaposott ösvényen, hogy végig gázoljon a ködfolyón és eljusson a végéhez, ahol talán a szarvasok is várják majd.

Hosszú – hosszú utat tett meg a kis Pisze, elhagyta már az odvas tölgyet, átszökkent a nyúlüregek fölött és még a méhek birodalmán is keresztül haladt, pedig arról azelőtt még csak meséket hallott. Végül aztán, mikor feje felett már átvilágított a Nap első sugara a fák ágain, Pisze eljutott az erdő szélére. Eddig még sosem látott hasonlót. A fák először csak ritkulni kezdtek, majd bokrok vették át helyüket, a szeder és som fölött pedig olyan fényesen sütött be a nap, hogy Pisze szinte megbabonázva követte azt. A fény elvakította őt, nem látta merre megy. Egyszer csak hangokat hallott, és mivel a nagy agancsú arra tanította, hogy ilyenkor menedékbe kell futni, Pisze az első bokor mögé ugrott, és onnan leskelődött kifelé.

A biztos menedéken túl egy hatalmas mező tárult Pisze orra elé, és a virágok között egy ház állt, egy olyan ház, amiben emberek éltek. Furcsa volt ez az egész, a kis őzike még sosem látott ehhez hasonlót, sőt, a vadőrről is csak történeteket hallott, hogy zöld ruhában jár, és olyan hatalmas a lába, mint a medvék mancsa. Pisze nem tudta, hogy juthatna vissza a folyóhoz, nem tudta merre keresse a mamáját és a papáját. Azt viszont tudta, mert a mókusok még tavasszal elmesélték, hogy a vadőrnek meleg a szíve és minden állatot szeret. Hiszen megmentette már nagy agancsot is, mikor még ifjonc korában lezuhant a köves partról.

• Vadőr! - kiabálta Pisze a bokor mögül kilépve, bár nem volt benne biztos, hogy a vadőr érti a nyelvét. - Vadőr!

A kis gida feszülten figyelte a házat, nézte, hogy vajon ott van-e a vadőr. Aztán kisvártatva éles nyikorgás közepette kinyílt a vadőr házának egyik kapuja, és mint ahogy az ürge dugja ki a fejét az erdőben, úgy kémlelt ki a zöld ruhás ember is. Nézett balra, aztán nézett jobbra, mancsát a szeme elé tartotta, és mikor meglátta Piszét, tágra nyíltak szemei, és hatalmasra nyitotta száját. Pisze egy pillanatra azt hitte, hogy a vadőr most lenyeli őt, ezért hátrapillantott, hogy szükség esetén van-e menekülő út. A zöld ruhás azonban nem nyelt le senkit, csak lassan, ahogy a hernyó kúszik, kilépett a házból, és fejét lehajtva, karját előre nyújtva közeledett Piszéhez.

• Miért hajtod le a fejed, vadőr? - kérdezte Pisze – Hiszen én nem a nagy agancsú vagyok. Te tisztelsz engem?

Pisze nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen otthon, a hordájában csak a legnagyobb szarvasnak kellett tisztelegni.

• Lehet hogy az emberek így köszönnek? - gondolkozott magában a gida, és hogy ne bántsa meg a zöld ruhást, ő is lehajtotta a fejét, és lassan araszolni kezdett felé.

Néhány lépés múlva aztán a vadőr keze, és Pisze orra összetalálkoztak. A vadőr akkor felnézett, egyenesen Pisze szemébe.

• Milyen meleg a kezed! - mondta – És olyan mint a fakéreg. Mint amihez a minap dörzsöltem sarjadó agancsom.

Akkor már tudta az ifjú Pisze, hogy a vadőr nem fogja bántani, hogy a vadőr nem is olyan ijesztő, hiszen kéregből van a keze, a ruhája pedig olyan mint az erdei friss fű: itt – ott barna, itt – ott zöld. Pisze hagyta, hogy a vadőr megérintse a nyakát, hogy megsimogassa a fülét, és engedett neki akkor is, mikor karjával integetve magához hívta, majd egyre csak hátrált.

• Valamit mutatni akar – gondolta Pisze, és bizakodva követte az egyre csak hátráló vadőrt.

Sokat haladtak így kettesben. Végig a mezőn, be az erdőbe a nagy tölgyek közé, át a boglárkák és galambvirágok között. Végül aztán a vadőr megállt, és várt. Pisze nem tudta mire várnak, ezért leskelődni kezdett, és fülét hegyezte.

• Vadkacsák! - kiáltotta – És víz! Hallom a víz csobogást! Te is hallod, vadőr?

Pisze nagyon megörült az ismerős hangnak, örömében fel-le szökdécselt, majd futásnak eredt, hogy meglássa a folyópartot, ahol a mamája már biztosan őt várja. Átfutott a virágokon, átugrott egy jókora bokrot, majd hirtelen megállt.

• És a vadőr? - gondolta.

Hátra nézett kecses válla fölött, visszanézett a vadőrre, aki még mindig ott állt és nézett. Pisze szeretett volna elköszönni tőle, ezért ahogy azt a faháznál látta, ismét lehajtotta fejét, de úgy, hogy azért lássa a zöld ruhást. A vadőr pedig újra szeméhez emelte a kezét, és akkor a kis őzike már tudta, szabad az útja, a vadőr őt is megmentette, és visszavezette a hordához.

Boldogan szaladt végig árkon és bokron, vidáman szökellt át az partot szegélyező növényeken, hogy aztán anyját meglelve boldogan köszöntse őt.

Ez tehát Pisze, a kele-kóla őzgida története, aki egyszer eltévedt az illatos erdő ködében.

Itt a vége, fuss el véle!