Ugri hősies története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mocsár, ahol a békák nagyon szomorúan éltek. Hosszú évek óta csúfolták őket az állatok, és ezért már nem is nagyon jártak a vízhez. A baglyok a hangjuk miatt nevették ki őket, a gólyák megkergették az öregeket, a pockok és egerek pedig a nagy szemük miatt nem kedvelték a nagyot ugró békákat. És éppen ezért, mert a békáknak nem voltak barátaik a mocsárban, egy ködös reggelen úgy döntöttek, hogy összecsomagolják portékájukat és odébb költöznek a nagy tavak vidékére. Elmentek a varangyok és a levelibékák, üresen maradtak a lapulevelek.

Elment mindenki, csak Ugri maradt a mocsárban, aki annyira szerette lakhelyét, hogy úgy döntött, ő bizony mégis megpróbálja megtalálni a boldogságát ott, ahol senki másnak nem sikerült. Az első reggelen, mikor már csak ő maradt a békák közül úgy döntött elugrál a mocsári tóhoz, és fog magának egy-két apró halat, amivel megtöltheti a hasát. Ugri nagyon ügyes vadász volt és jó úszó, így alig ért ki a tóhoz, már fogott valamit. Éppen a finom falatokat élvezte, mikor egy tavi teknős dugta ki az orrát a víz alól, és csúfolni kezdte Ugrit:

• Ti békák olyan rondák vagytok. - mondta – Csúszós a bőrötök és olyan zöldek vagytok, mint a moszat. Ennél rondábban nem is láttam soha.

Ugri nem mondott semmit, nem akart olyan gonosz lenni, mint a teknős. Szomorúan hazaugrált, és bánatosan aludt el, tudván, hogy már a teknősök sem szeretik őt. Másnap reggel azonban az idő csodás volt, a nap sugarai simogatták Ugri hátát, mikor felébredt. Ezért úgy döntött, rossz emlékek ide vagy oda, ő bizony ma is megpróbál boldog lenni. Már régen meg akarta erősíteni odúját egy kis faággal, így ez lett a nap feladata, és Ugri a fenyvesek felé sietett, hogy apró ágacskákat gyűjtsön. Útközben találkozott Icivel és Picivel, a mocsári egértestvérekkel, és vidáman köszöntötte őket:

• Sziasztok egérkék! - mondta Ugri, és közelebb szökdécselt.

• Ne köszönj neki! - súgta Ici Picihez, és úgy nézett a békára, mintha ő valami rosszat akarna tőlük.

Ugri el sem akarta hinni amit hallott. Az egértestvérek nem álltak vele szóba, és mintha nem is lehetne őt látni, Ici és Pici elszaladt mellette. Ugri nem is értette, miért nem köszönt neki az egérpár. Meglepetten és rossz érzéssel a szívében haladt tovább, és a bánatában már arra gondolt, talán a varangyok után kéne mennie neki is, hiszen itt nem szereti őt senki.

Kis idő múlva aztán Ugri lármát hallott a tó felől. A béka messze volt ugyan a tótól, de jól hallotta, hogy valaki, vagy valakik bajba kerültek.

• Biztosan csak a kacsák ijedtek meg. - gondolta, és próbált az ágakra koncentrálni, de a hang csak nem szűnt meg, ezért Ugri úgy döntött, visszasiet a tóhoz, és felméri a terepet.

Nagyokat ugrott, amekkorát csak izmos lába bírt, és a hang egyre csak erősebb lett. Jajveszékelés, kiáltások, és valami furcsa moraj, ami nem volt megszokott a tó körül. Végül aztán elérte a nádast, és felugrott azok nagy levelére, hogy mindent jól lásson. És amit akkor látott...

Egy hatalmas szúnyograj érte el a mocsár vizét, apró, vérszívó szúnyogok, akik olyan szomjasak és éhesek voltak, hogy megtámadták a mocsár lakóit, és ott csípték meg őket, ahol csak érték. Belerepültek a kacsák szemébe, megcsípték a baglyok fényes tollát, és olyan nagy felhőket alkottak a víz felszínén, hogy a teknősök és halak fel sem tudtak jönni a víz mélyéről. Ugri még sosem látott ennyi szúnyogot, és most nagyon megijedt. Látta, hogy minden állat fél, és kétségbe esett, mégsem tudtak mit tenni a csípős szúnyogokkal.

• Segítenem kell! - gondolta Ugri, és ösztönösen a víz felé vette az irányt.

Végigugrált a tavirózsák levelén, és amikor csak tudott, elkapott ragacsos nyelvével egy-egy szúnyogot. Elúszott a kacsákhoz, leszedegette róluk az ellenséget, lenyelte az összes szúnyogot, és bár hasa már tele volt, tovább küzdött a szúnyograjjal. Megszabadította a nádast, a leveleket, segített a baglyoknak, és mire a nap elérte a horizontot már egy szem szúnyog sem zavarta a mocsár vizét. Csend volt, béke és nyugalom, Ugri pedig tele hassal, fáradtan pihegett egy nagy lapulevél árnyékában. És akkor váratlanul valaki megszólalt a háta mögött:

• Tudod Ugri – mondta egy vékony hang – Én szeretném megköszönni, hogy segítettél. Nem tudom mi lett volna nélküled.

Ugri megfordult, és a pici egérkék álltak mögötte, szégyennel teli arccal.

• Nem akartalak megbántani – mondta Ici.

• Nem vagy ronda – mondta Pici

• És sajnáljuk, hogy mindenkit elüldöztünk – szólalt meg egy öreg bagoly a fáról

Ugri, a béka nem is tudta, mit mondjon. Hiszen nem azért segített a mocsár lakóinak, hogy megszeressék őt. De nagyon örült a kedves szavaknak. Elbúcsúzott az egerektől és a bagolytól és hazaindult, hogy kipihenje a nap fáradalmait, de útközben még a kacsák, a gólyák és a teknősök is megállították és szebbnél szebb szavakkal kértek elnézést a csúnya szavakért és a gorombaságokért amiket Ugrinak mondtak.

Eltelt néhány nap, talán egy hét is, de a hősies történet Ugriról még mindig szájról-szájra járt. Híre elért már egészen a mocsáron túlra, a mezők lakóihoz is, onnan pedig a nagy tavak és hűvös vizű patakok partjára. Így történhetett meg, hogy a varangyok és levelibékák, akik korábban a mocsár lakói közé tartoztak, meghallották a nagy hírt. Hallottak Ugriról és a szúnyogokról, és megtudták azt is, hogy a mocsár lakói már nem csúfolják a békákat, sőt szeretik őket, és ha kell még segítenek is nekik. Nagyon megörültek ennek a varangyok, és úgy döntöttek, figyelmeztetik a levelibékákat is, és együtt újra visszaindulnak a mocsárba, hogy most boldogan élhessenek ott.

És valóban, mire az első levél lehullott a mocsár faágairól, több tucat béka költözött vissza régi búvóhelyére, és alapított boldog családot. Immáron már kuruttyolástól hangos volt a víz, a lapulevelek újra a békák pihenőhelye lett, és soha többé nem fordult elő, hogy egy varangy vagy levelibéka szomorúan hagyta volna el a vidéket. Ugrinak hála mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle!