Az aranyló tábla meséi

Ha az ember vonattal utazik, minden érzékszervét használja. Ujjaival végigsimítja a bőr üléseket, akkor is, ha látja, hogy nincs is rajta kosz. Beleszippant a levegőbe, mikor elindul a vonat, pedig utálja azt a bűzt. És kinéz az ablakon, pedig tudja, hogy nem vizsgálhatja meg a tájat tüzetesen, mert elrohanunk mellette.
Történeteimből talán még nem derült ki, de egyetemi éveim alatt nem nagyon utaztam más merre. Azt a 88 kilométert azonban már másfél hónap után is kívülről tudtam. Legalábbis én azt hittem. Ajka- Devecser- Boba- Celldömölk- Sárvár- Szombathely. Azt azonban nem tudtam, hogy Kertán (kis állomás, ahol nem állunk meg) például szeptember végén csodálatosan szép, aranylóan sárga a búzamező, vagy hogy Boba előtt nem sokkal csordogál egy kis patak, aminek nevetségesen nagy árkot ástak. Nincsen benne az sem az internetes menetrendben, hogyha reggel szállsz vonatra nagy eséllyel találkozhatsz őzcsaládokkal. Néha az ember képes arra, hogy lelassítja maga körül a történéseket. Ilyenkor fordul elő az is, hogy mikor kiesik ebből az állapotból, vagy éppen megzavarja valami, nem hiszi el hogy: „Már ennyi az idő?” Igen kedves barátom. Ennyi. Azt hiszem te bizony elbambultál.
Na hát velem ez igen csak gyakran előfordul. Talán ezért is láthattam, láthatom azóta is azt a gyönyörű természetet, amelyben élek, amely körül vesz. Boldoggá tesz egy melegebb napon a feltúrt mezőföld, ahogy csillog rajta fény, mosolyt csal az arcomra, hogyha fénysugarakat látok táncolni egy folyó partján. És a búzamezők. Mesés látvány. Több is akad persze, amit érdemes megcsodálni, de mindegyik más. Más ha elmész mellette és érzed az illatát, más ha kocsival száguldasz el mellette, és más, hogyha a vonatod éppen ott áll meg mellette. Nagyon közel. Velem ez utóbbi történt meg. Meg kellett várnunk, hogy egy szembejövő járat elhaladjon mellettünk, és addig lefékeztünk. Szeretek hinni a véletlenekben, de ha a mozdonyvezető azt mondta volna, direkt ott fékezett le, hogy megcsodálhassa a látványt, én bizony elhittem volna. Aranyló búzatábla volt. Nem az a végeláthatatlan, ami már bántja az ember szemét, nem is az a fajta, amiről csak a munka jut eszünkbe. Talán egy kisebb családé lehetett.
 
Városi lány vagyok, de a nyarakat gyakran töltöttem falun. Akkor még kislányka voltam, és még ennél is sokkal hatalmasabb volt a fantáziám. Jól emlékszem, hogy mindennek, amit csak láttam, fontos mondanivalót tulajdonítottam. Például a búzavirágoknak. Fodros levelükkel és élénk kék színűkkel nem lehetett nem meglátni egy hatalmas búzatáblában. Olyanok voltak a szélben, mint a tündérek. Gyakran táncoltam papám kertjében – bár ezt sosem mondtam el senkinek – és közben vidáman játszottam el én is a tündérkirálynő szerepét. Azokon a meleg, nyári napokon én is kék szoknyás tündér voltam. És talán ez is egy szilánk, ami olyanná tett, amilyen most vagyok. Talán azért láttam meg most is azt a búzamezőt. Meseszép. Meseszép. Nem tudtam elvenni a tekintetem róla. Megnéztem minden négyzetcentijét, és tanulmányoztam minden szálat, amit csak tudtam. És a szálakon egyensúlyozó madarakat is megjegyeztem.
Volt egy vörösbegy, aki gőgösen nézett le a termőföldre, nem nagyon érdekelte semmi, nem énekelt. Csak ült, nézelődött és élvezte a nap utolsó meleg sugarait. De voltak még ott. (A katicák, szitakötők, méhek és egyéb rovarok, bogarak most nem kapnak szót, mert se időm, se elég jó látásom nem volt ahhoz, hogy megláthassam őket.) De ott volt még a veréb trió. Három veréb, két fiú és egy lány. A történet ismerős. A lány barna tollai csillogtak a napon, vidáman ugrált a búzaszálak tövében, néha fel is csípett egykét finomságot, ami valószínűleg az érett búza fejéből eshetett ki. Nem nagyon érdekelte, hogy a két színes tollú hím éppen vérre menő csatát vív az ő kegyeiért. Dühösen ugráltak egymás előtt, hátha a másik majd megijed és visszahőköl, de látva, hogy mindegyiket kemény fából faragták, egymásnak rontottak. Minden pillanatban más volt a földön, a másik pedig rajta állt, apró szárnyát kitárta és szinte megszólalt: „Ő az enyém. Kotródj innét.” Hosszú harc lehetett, én teljesen belefeledkeztem. Csak a vonat rúgása zökkentett ki. Még láttam, ahogy a két veréb megpihen, fáradtan néznek egymásra. Tudták, hogy egyikük sem győzhet, tudták, hogy már mindketten fáradtak, de még mindig nem bíztak a másikban. Elismerést remélve néztek a barna szépség irányába, de a kis lány cinege már messze járt.