Kül födön

Sosem voltam túl jó a reál dolgokból. Nekem például még az is fejtörést okozott, hogy megfejtsem a vonatkocsik titkát.  Hogy hogy lehetséges, hogy mikor integetek, van hogy a füle esik az állomás oldalára, és van, hogy a folyosó. Esetemben inkább az utolsó szokott előfordulni. Aztán egy különösen meleg téli napon a fülke esett a jobb oldalra. Furcsa helyzet volt, mert már megszoktam, hogy balra kell kinéznem az ablakon. Aztán ezt le is zártam magamban. A nagy meleg okát kutattam, szenvedtem a fülkében, és megváltást várna nyálaztam a szám szélét, hátha az majd lehűt. Hát frászkarikát! Olvasni próbáltam, de elszenderültem, aludni próbáltam de a vonat felrázott. Így nem maradt más, mint a régi jó barátom, a természet felé fordulni. Tudtam már, hogy hol van híd, hol a kis patak, hol dőltek ki a fák a cudar időben és hogy melyik várost miről ismerem meg. Ilyen jellegzetesség volt például a Celldömölki liszt tárolók – szerintem liszt van benne, de aztán ki tudja – a Devecser előtti Acél-liget vagy a Sárvárt megelőző vaslerakat. Nem akartam a tájat nézni, úgyis ismerem már, de a vonat nem hagyott. Akárhányszor behunytam a szemem az a makacs mozdony nagyon rúgott: - Ébredj te szamár, ilyet még nem láttál. Nem tehettem mást, nagyot ásítottam és kilestem a mocskos ablakon. Ekkor elfogott a pánik. Hol vagyunk? Mi ez az ismeretlen táj? Szakadék? Töltések? Kiserdők? Már majdnem kirohantam a folyosóra, hogy információt szerezzek hollétemről, mikor a vonat lassan fékezve megállt, és a celldömölki lakosok betódultak a vonat kocsijaiba. Celldömölk. Celldömölk? Visszaültem, nagyon fújtam és kinéztem az ablakon. Erről az oldalról még sosem láttam. A vonat elindult – feltűnően szelíden, mintha már tudná, hogy úgysem alszol el újra – én pedig a tájat kezdtem lesni. Egy romos tanya, nagy szénabálákkal, és bokrokkal kirakott kis úttal, a ház mögött óriási örökzöldekkel. Versbe illő. Aztán kacskaringós ágú fák sokasága, igazi mini erdő, ahol a fák törzsét  borostyán lepi be, a talajon pedig elszáradt levelek ezrei fetrengenek. Gondoltam egyet, és kimentem a folyosóra, mert még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez az az út, amit már annyiszor megtettem. De igen. Az az oldal ismerős volt. Ez itt a salátás ültetvény, nemsokára jön az a dimbes-dombos környék, ahol azok a magas családi házak állnak. Különös volt. Az újdonságok mindig különösek. Mintha más vidéken, más országban jártam volna. Akkor már tudtam, hogy ebből majd egy történet fog születni.
Mindig vágytam arra, hogy olyan szakadékban utazhassak, mint a francia és holland tájakon száguldó vonatok. És lám, már három hónapja hetente kétszer elszaladtunk egy ilyenben. Csak eddig azt hittem, szimplán magasan vagyunk, ezért van az, hogyha kinézek az ablakon, csak egészen mélyen látom a termőföldeket. És láss csodát, ha csak egyszer is megnéztem volna a másik oldalt, akkor rájöttem volna, hogy ott csak méterekkel feljebb kezdődik az erdő, oda pedig magas emelkedő visz fel. Tehát szakadékban vagyok. Csodálatos utazás volt. Tele újdonságokkal, pedig nem jártam más úton, nem voltam más vonaton. Csak elfordítottam a fejem. Rájöttem! Mozgó országhatáron száguldottam, és két külön világ nyílt meg nekem. Csak a fejem kellett elfordítani.
- Mindennek két oldala van. - mondják az okosok. Az éremnek is, a vitáknak is, és a tájnak is. Ott ülsz abban a hangos gépezetben, de ha kitekintesz, igazi 3D-s élmény vár rád. IGAZI ÉLMÉNY!