Gyermeki lelkesedés

Hogy mit jelent egy gyermeknek a vonat? Mindent. Lehetsz te kisfiú vagy kislány, ha fiatal vagy az életed része a vonat. A jelenből visszatekintve talán még erőteljesebbek ezek az emlékek. Egy fiú legalább egyszer az életben masiniszta akar lenni, vagy kalauz. Rajong azokért a hatalmas monstrumokért, és mindent megtesz a cél érdekében, mert ő elhivatott, és reménykedik. Rendesen mos fogat, mert a kalauz fogsora mindig rendben van, betűri az ingét az anyák napi műsoron, mert egy kalauznak mindig legyen rendben az egyenruhája, és még a spenótot is megeszi, hogy a fizikuma is rendben legyen. Karácsonyra kis vonatot kér és kifestőt, aminek mind a hetven oldalán Thomas, a gőzmozdony és barátai vannak.
Ha a vonat szót hallom, sok emlék rohan meg. Egy vékony, de kerek arcú kislányt látod vékony aranyszőke tincsekkel, amik ide-oda dőlnek a fejemen. Mosolygok és lelkes vagyok, mert nagy útra készülünk, Miskolcra utazunk látogatóba a rokonokhoz, és az utat vonattal tesszük meg. Mind a 360 kilométert. Én és az öcsém – aki annak idején szintén masinisztának készült – nem alszunk az utazás előtti három napban, és bár ezt nem beszéljük meg(öcsém talán négy éves lehetett én meg nyolc) mégis érezni azt a kellemesen feszült hangulatot, ami karácsony előestéjén is magával ragadja a családot. Szóval útnak indulunk és az utazás maga a csoda, jobb mint addigi életem összes karácsonyi ajándéka együtt. Pedig én vagyok a lány. Alig érjük fel az ablakokat, lábujjhegyre kell pipiskedni, a bokánk már sajog, de mégis ott lógunk az ablakba, látni kell mindent, főleg az állomásokat.
Hogy őszinte legyek, nem maradt meg túl sok minden. Pedig ezt az utat többször is megtettük, még magzatként is. Csak mozaikdarabok maradnak, illatok, ízek, mosolyok, ahogy a jegyellenőr széles vigyorával túr a hajamba: ”Hogy te milyen tündéri kislány vagy!” Emlékszem még anyám aggódó arcára, hogy oda érünk-e időbe, és hogy nem vagyunk-e túl hangosak, megvan-e minden és úgy amúgy is. Hiszen két kisgyerekkel utazni nem a mennyország még akkor sem, ha egy segítőkész, türelmes férj fogja meg a kezed minden egyes alakalommal mikor annak az ártatlan kis szőke angyalnak már megint pisilnie kell. Emlékszem, ahogy öcsém ezer és ezer kérdésével rohamozza meg apámat, aki lelkesen próbál válaszolni, és mosolyogva, szeretetreméltóan veszi tudomásul, hogy a válasz nem is olyan fontos a kislegénynek. Miskolcot még a mai napig is összekötöm a vonattal, pedig már több mint egy évtizede autózunk inkább – most már megtehetjük – ráadásul azok a látogatások is el-elmaradtak szépen lassan. Persze nem csak az odaút miatt született meg bennem ez a szoros kötelék. Ha már ott voltunk akkor ki kellett próbálni a villamost is (mert olyan nálunk nincs) és a szokásos lilafüredi túránkon is legalább egyszer fel kellett szállnunk a kisvasútra, hogy megnézzük a nagy tavat és a hatalmas hegyeket.
Persze akkortájt még sok helyre mentünk vonattal. Balatoni történetem hitelességéről nem vagyok megbizonyosodva, lehet hogy csak gyermeki fantáziám játszott el velem, de úgy rémlik, hogy utaztam én gyermekként azon a bizonyos vonaton, ami a csodálatos Balatonhoz vitt, a tóhoz, amit sosem lehet megunni. Emlékezetemben még a mai napig is élénken él az az emlék, mikor egy forró nyári napon vonatra szálltunk, hogy leutazzunk a Balatonra. Talán nyolc-kilenc éves lehettem, mert akkor már úgy gondoltam, én vagyok a nagylány, akinek kötelessége vigyázni a kistestvérére. Persze ez nem nagyon nyilvánult meg, mert vagy kiabáltam vele, hogy már megint miért nézeget az ablakon, vagy egyszerűen csak a pólóját húzkodtam: „Gyere már vissza, ne mászkálj!” (Utólag ez így elég vicces, mert miután alaposan leteremtettem öcsikémet én is ki-ki kukucskáltam az ablakon, és én is rohangáltam a kabinok előtti szűk folyosón.)
Régen volt már. Ha nem létezne az a bizonyos hosszú távú memória, valószínűleg arról mesélnék, hogy vonattal mentem Pestre bulizni, vagy hogy ha ma valaki azt mondja, hogy füredi vonat, nem tudok másra gondolni csak a fergeteges partikra, és arra a fiatal tömegre, ami egész nyárra benépesítik Magyarország iszapos tavát. Érdekes dolog ez az utazás. Olyan jelentéktelen dolog. Olyan, amit meg kell csinálni, hogy eljuthassunk A-ból B-be. És bele sem gondolunk, milyen nagy kalandok várnak ott ránk.
Erről szólnak ezek a kis történetek.