A néni szeme

Kislányként imádtam az X-men című mesét, és gyakran álmodoztam arról, hogy Ciklon vagy Jean ereje majd az enyém lesz, és asztalokat emelek az elmémmel. Persze ezt valahogy a mai napig sem sikerült elérnem, nem úgy mint annak az idős néninek, akivel a minap találkoztam a vonaton. Érdekesen indult az a nap is, mint általában minden vonatos-utazós napom. A vonat késett, lassan ment és a kabinban büdös volt. Kint fújt a szél, rossz volt az idő és az emberek is megviseltnek látszottak. Egy egész napi izgulás után végül meglett a vizsgám, és még mindig nyomott fejjel ballagtam a vasútállomásra, hogy felszálljak a hatos vonatra. Második kocsi első fülke, ahogy megszoktam. Ülök a félhomályban, majszolom a félig megrágott sertés Mc farmomat, mikor egy nénike fejét látom átkukucskálni az én fülkémbe. Csak bedugja az ősz hajas, kontyos buksiját, majd ijedten visszahúzza és eltotyog. Nem is nagyon érdekelt volna az egész, de pár pillanat múlva megismételte, majd harmadszorra is, ám akkor már hozta a batyuját is, és bekéreckedett hozzám. 
 - Tessék csak. Ilyen sokan vannak a vonaton?
- Nem kedvesem. Csak múltkor is beült hozzám egy részeg disznó, és édesem azóta inkább egy fiatal kis hölgyhöz ülök ha lehet.  
Ha az ember jóllakott, a kedve is jobb. Hát én már nem voltam éhes, így vidáman kezdtem eltársalogni vele. Beszéltünk mi aztán tényleg mindenről. Megvitattuk az időjárást, hogy milyen drága már minden, hogy hogyan járt, mikor találkozott egy csalóval, és hogy mekkora katasztrófa, hogy a szép, természetbe illő buszmegállókat széthugyozzák a fiatalok, és szegény falumesternek minden nap ki kell hipóznia. Kedves volt és közvetlen, mégis volt benne egy aprócska furcsaság. A villany még nem volt feloltva, sötétített szemüveg volt rajta, mégis olvasott.
- Jól tetszik látni? Ne kapcsoljak villanyt?
- Nem aranyom. Én úgysem látok semmit. Csak megszokásból nézem ezt a fránya Bibliát.
Nem nagyon értettem, de nem is volt rá időm, már át is tért egy másik témára, mintha direkt terelte volna a témát. Beszéltünk még a tájról és a vörösiszap tragédiáról, elmesélte, hogy ő is küldött pénzt a bajbajutottaknak, és hogy a híradóban is mindig felfigyelt erre, ha időben meghallotta. Hagytam, had beszéljen, hiszen az esik jól az időseknek, hogyha meghallgatod őket. Furcsa volt viszont, hogy elég gyakran figyelmeztetett, hogy szóljak, ha már jönnek a Celldömölki silók, mert akkor neki mennie kell, és örülne, hogyha lesegíteném a vonatról is, ha nem túl nagy gond. Hát nem volt az, úgyhogy megígértem, aztán megígértem másodszorra és harmadszorra is, de csak elmondta negyedszerre is. Eltelt egy kis idő, majdnem el is szundítottam, de hirtelen furcsa dolog történt. Az idős hölgy megdicsérte a parfümöm illatát, és elmondta, hogy a kamilla és a meggy mégis illik egymáshoz. Igazán furcsának találtam, hiszen én az ablaknál, ő meg az ajtónál ült, ráadásul fűtés hiányában kabátban ültem. - Honnan tudta? -kérdezgettem magamtól, de hogy őszinte legyek tőle nem mertem megkérdezni, mert dacosan elfordította a fejét, és többet nem is nézett rám. 
- Vegye elő a jegyét kisasszony. A kalauz újra ide fog jönni. Jól megizzadt a rohangálásban. És még mindig popsitörlőt használ az izzadság eltüntetéséhez. Szörnyű.
Már majdnem elnevettem magam, mikor megláttam a Celldömölköt jelző tartályokat, és szóltam a néninek, hogy tessék készülődni, mert lassan itt van a megállója. Felvette a kendőjét, begombolta a kabátját, és mintha vak lenne, kitapogatta az ajtót. Már tényleg nem tudtam, mit higgyek, arra jutottam, hogy ez is olyan néni, akivel senki nem törődik és ezért csinál műsort. Tetteti hogy vak, pedig mikor átült hozzám, láttam hogy a fáradt szeme igen is néz, és lát. Átvettem tőle a csomagot, és óvatosan végigkísértem a folyosón, ahol alig lehetett elférni, mert úgy látszott, aznap este mindenki ott akart leszállni. A kalauznak sem volt nagy szerencséje, tolakodott-lökdösődött, de nem tudott átjutni az emberkerítésen. És nini! Közben gyöngyöző homlokát törölgette popsikendővel. HIHETETLEN! Megkocogtattam a nénike vállát, hogy megkérdezzem ezt mégis honnan tudta, ám mintha megérezte volna bennem a kételyt magától hátra fordult és válaszolt:
-Ez a fránya úszó hályog teljesen megvakít. De azért van előnye is. Szaglásom, mint a kopóéké. 
 Ezzel nem is lett volna probléma, elővettem volna az őszintén sajnálkozó arcomat, hogy elmondjam, hogy az bizony nem jó. De ehelyett halálsápadtan álltam mögötte, és eszeveszettem forgattam a fejemet, nehogy még egyszer a szemébe keljen nézni. Eddig ugyanis a félhomályban én sem láttam a szemét, de most a kivilágított folyosón tisztán látszott, hogy hajdanán kék szemét most egy szürke folt takarja el, ami önkéntelenül mozog, fittyet hányva arra, hogy a szem maga akar-e mozogni. Szörnyű látvány volt, de hála a jó istennek megállt a vonat, és én lekísértem a nénit a peronra.
-Köszönöm gyermekem. Te nagyon kedves kis fiatal hölgy vagy. Köszönöm. És ne haragudj hogy megijesztettelek. Olyan hevesen vert a szíved, hogy még a karodban is érzetem mikor átkaroltalak. Ilyenek ezek a mai öregek, tudod.
Még mindig megilletődve ültem vissza a helyemre, és csak a néni utolsó mondata csengett a fülemben. „Ilyenek ezek a mai öregek.”