Lecsatolásom története már viszonylag régi kaland, de így visszatekintve elég vicces, így megírom.

 
Használati útmutató:
Olvasd akkor, mikor szomorú vagy!
Olvasd akkor, mikor kedved tartja!
Használat előtt felrázandó!
Jegyet nem kell venni, úgy is rossz vonatra szállsz! :)

 
Tehát szeptember közepe volt, első éves tanhallgatóként fene nagy önbizalommal szálltam fel a Budapest-Szombathely vonatra. Gondoltam nem lesz semmi baj, hiszen csak fel kell szállni aztán meg a végállomáson le. Így is kezdtem. Felszálltam az első kocsiba, de tele volt, a folyosón állva integettem Neki, majd átmásztam a második kocsiba, reménykedve, hogy lesz hely. Volt. Feltűnően sok. Bementem az első kabinba, leültem, elővettem az aktuális kötelezőt, és narancslevet szürcsölve élveztem a csendet. Aztán jött a jól megszokott mondat: „Kezeletlen menetjegyeket kérném.” Elővettem a jegyet, megmutattam, és akkor megtörtént, ami még nem.
- Elnézést kisasszony, de ez első osztályú kocsi. Kérem fáradjon egy másikba.
Hát ez meglepett. A fülke ugyanúgy nézett ki, csak valami koszos fehér gumilepedővel volt borítva. Az ablakok koszosak, az ajtó nem csukódott, és a falon az aktuális politikai helyzetet szidalmazó „alkotások”. Elnézést kértem, fogtam a csomagom, és átmentem immáron már a harmadik kocsiba. Leültem, és jól megnéztem, biztosan másodosztályú kocsiban vagyok-e. Ugyanis a fülke itt is üres volt. Utólag már tudom, hogyha lett volna útitársam, talán megmenekülök ettől a kellemetlenségtől. Aztán jött Boba, az „elátkozott város”. Megálltunk, és vártunk. Én nyugodtan olvastam, a nagy zajok sem zavartak, tudtam, hogy most lekapcsolják az utolsó kocsikat, amik aztán Zalaegerszeg felé veszik az irányt. Aztán elindultunk.
VISSZAFELÉ. Égnek álló hajjal rohantam át a másik kabinba, és pánikszerűen vettem tudomásul, hogy lecsatoltak. Eszeveszett módon rohantam át a kocsikon, míg meg nem találtam a kalauzt, aki a halál nyugodtan közölte, le kell szállnom Jánosházán, és majd a következő vonattal visszamenni Celldömölkig, ahol újabb vonat visz Szombathelyre. Ez minden kezdős vonatos lány álma, nem?
Így kerültem Jánosházára, ahol westend filmeket meghazudtoló lakatlanság volt, a varjak pedig griff méretűekké nőttek. Bementem a váróba, ami körülbelül egy fél szoba nagyságú volt, és elmeséltem kellemetlen történetemet. Őrült kacaj volt a válasz. 
- Jajj kisasszony ne tessék kétségbeesni. Ez minden héten előfordul valakivel. Szombathelyre igaz? Nem kell újabb jegyet vennie. Hiszen a mostani jegye is odáig szól nem? Na ne tessék félni. Kikísérem a vágányra, és szólok a kalauznak, hogy mi a helyzet.
A negyvenes hölgy nagyjából 150 centi lehetett, de olyan lendülettel ütögette a vállam, hogy kezdtem azt hinni, valaki más is áll mögöttem. Muris volt az út. Ismeretlen tájak, kettővel több átszállás a kelleténél, egy óra késés, és megannyi teli torokból röhögő arc, akik szerint ez vicces volt.